Csodálatok
Jó lenne mindig
Jó lenne mindig
Jó lenne mindig könnyekbe temetni
megbántott magunkat,
keserűn csordogálni bőrödön,
melegségében érezni a biztatást,
s messzi űzni fájdalmakat.
Jó lenne minden virágzó reggelen
kutatni szemed rejtett mámorát,
csókjainkba felejtkezni kipirulva,
félig dalosan,
s elfeledni boldogságunk zálogát.
Jó volna mindig öledbe hullani
- romlott gyümölcsű korhadt faág!
Fázó leveleim életre lehelnéd,
s én félénken
pislognék rád!
Paraszt szonett*
Paraszt szonett*
egy Poet-poétának, mert vers-önbizalmába belekondítának
Elég, ha versed KLASSZ - ha modern, ha régi!
Nem baj, ha nem cseng össze minden sor végi'.
A rím csak a gondolat kolonca néha…
mitől szétfeselhet – mint jó nőnk, ha léha.
Ha meg rossz pogány vagy, írhatsz rőt csúnyákat.
Viselje mindenki, mint saját gúnyákat!
Ezért jobb, ha van kiforrt erkölcsi normánk,
„pajzsként óv hitünk”* miktől nem is gondolnánk!
Ha meg csak üres népszerűségre törnél,
üresebb fejekkel bratyiznál-pörölnél…
Pláne, ha fanyalodsz irtóképp talányra:
fátylat borítsz vele az amúgy szép lányra!
Várjunk hát szelíden Istentől ihletre…
s bontsunk szárnyat minden égi leheletre!
****
*paraszt szonett: szükség-elnevezés az egyszerű páros rímképletű, egyik klasszikus kombinált szonettformát se teljesítő versre
*”Vegyétek föl a hit pajzsát, mellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát!” (Biblia, Efézus 6:16, Ökumenikus fordítás)
Giccs, Jézus-fantomképpel
3
strófa
karácsonyra
nyugati, egzisztencialista
civilizációnk mammonizálódott
szivárványosan sokk-színű keresztyénységének
totalitáriánussá kapitalizálódó globális fenyőfája alá
*
*******
Giccs, Jézus-fantomképpel
Lehet szép arcotok kárpitba kötözve.
Modern ajkaitok antikkal ötvözve!
Rokokós légypiszkok!... Sok klasszikus faláb!!...
- Jól meggondoltátok??? - Nem adjátok alább????
Önhittséggel bélelt, Túdós pletykafészkek!
Ha ti nem unjátok, rühellik a székek!
Maratoni láztól tüzes már az ülep...
Bárgyún hahorásztok: - Ez az Önhevülep!
Nem hencegni jöttem, s bátran lopakodni...
dús szellemetektől holttá kopaszodni!*
Krisztus szerelmének sodrába hevülten**
latorként követem - csontjaim-törötten!...
*
(’Akinek nem inge, ne vegye magára!’
de pótmegoldásként legyen bő gatyája!...
hogy a közelítő Ítélet napjára
reszketve húzhassa fejére, nyakába!)
*
*Mert kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, s az igazságtól elfordítják fülüket. (2Tim 4:3-4)
**Krisztus szerelme szorongat, hogy ne magunknak éljünk, hanem annak, aki értünk született, élt, meghalt és föltámasztatott! (2Kor 5:14-15)
Mint kihalt város éjjel
Mint kihalt város éjjel
Kihaltan állok, mint e város éjjel.
Utcáim kövén piszkos csönd honol.
Zúgó reklámok színes fénytejével
a csepergő éj vibrálva összefoly’…
Szagtalan virágok árnyéka rezdül.
Az aszfalt füvére a Hold leszáll.
Eső perceg… szájából rozsda hűl.
Mint meleg vér, buzog a homály.
A város fölött felhők rongya.
S házak roncsa az ég alatt.
A város fölött a felhők rongya… leng.
S a szél bedönt egy rossz falat... amíg az elmereng.
Kihaltan élünk, mint e város éjjel
bár bejárjuk útjait a test erejével,
szívjuk a port, amit a kor tüdőnkbe rostál,
a halál lelkünk lankás dűlőin poroszkál!
Ahogy új, vagy már észlelt csillagok az égen,
évszázadok tűnnek föl az idő tengerében,
hogy meglobbanva a múlás torkolattüzében
elsüllyedjenek holtan, bomlott fehéren…
„Azt mondja az ÚR: Ama napon… elpusztítom városaidat, és lángoló haraggal állok bosszút az engedetlen népeken… Mert nincs itt maradandó városunk, a jövendőt keressük… az élő Isten városát, a mennyei Jeruzsálemet… mely az Égből száll alá” (Mikeás 5:10-15, Zsidókhoz 13:14, 12:22, Jelenések 3:12)
Siratóének
Siratóének
Anyám
miért születtél fekete földünkből
zsenge hajnalsugárból
ha arcomat arcodra szorítva
a télbeőszült szerelmet érzem?
Életed humuszát
kiszívtam kertedből
éjszép hajfürtjeid
gyermekségem befonták
ám bölcsőmből kilépve nem álltam eléd
lefújni kezedről az idő zúzmaráját –
magadra hagytalak
könnytelen keserveddel
mi úgy fészkel most üres öledben
mint születésemkor
forrásként csillanó ifjúságom…
Féltőn kísérted e viharpatak létét –
nőtt, szerteágazott
más földet itatva féktelen vizével
s hiába várod vissza hűtlen folyását
csak álldogálsz boldogan
méhedet feledve
amit odaadásod is termékenyített
de gyarló voltommal én is
száraz tóparttá feszítettem
kitárva önzetlenséged, megtapodva
fáradt földkoporsód felett!...