Siratóének

Siratóének

 

Anyám

miért születtél fekete földünkből

zsenge hajnalsugárból

ha arcomat arcodra szorítva

a télbeőszült szerelmet érzem?

 

Életed humuszát

kiszívtam kertedből

éjszép hajfürtjeid

gyermekségem befonták

ám bölcsőmből kilépve nem álltam eléd

lefújni kezedről az idő zúzmaráját –

magadra hagytalak

könnytelen keserveddel

mi úgy fészkel most üres öledben

mint születésemkor

forrásként csillanó ifjúságom…

 

Féltőn kísérted e viharpatak létét –

nőtt, szerteágazott

más földet itatva féktelen vizével

s hiába várod vissza hűtlen folyását

csak álldogálsz boldogan

méhedet feledve

amit odaadásod is termékenyített

de gyarló voltommal én is

száraz tóparttá feszítettem

kitárva önzetlenséged, megtapodva

fáradt földkoporsód felett!...