Csodálatok
GyászElnyel az Anyag!
Beküldött vers a 2021-es Hervadó szépség mottójú Magyar Költészet Napja Poet pályázatára
– V E R S E N Y E N K Í V Ü L –
Elnyel az Anyag!*
Hervadó szép virág-lelked*
holtig hévvel hordozod…
Istentől kaphat életre
bárki csak újabb* jogot.
Elpattannak most bensőnkben
múltunk fáradt ínjai,
s lehullnak, jaj-zörrenéssel
torz jövőnknek* hídjai!…
Koporsóívű életünk
cirádás, – zord ravatal!
Elnyel húsvér-test végzetünk,
s e lüktető csönd, zsivaj…
*******
Lábjegyzet
* Elnyel az Anyag: „porból vagy te, és ismét porrá leszel ” – mondta ki ítéletét az embernek Isten az Édenkertben.(1 Mózes 3:19)
* virág-lelkünk: a személyiségünk, az örökölt és szerzett genetikánk, ’arcunk’ megőrzése,… ahogy tavalyi pályaművében fogalmazott Kustra Ferenc is: amit „védenem kell, hogy el ne veszítsem arcomat”, mert akkor létünket adjuk föl, s eltűnünk a mindenségben. – Kivéve persze Isten emlékezetéből, ahol minden ember genetikai kódjának biztonsági másolatát őrzi Teremtőnk, amiből föltámaszthat/reprodukálhat bárkit, – ahogyan mi pl. a számítógépünkön visszaállíthatunk a helyére bármit a lomtárból, amit ideiglenesen pusztulásra ítéltünk… (Ézsaiás 26:19, János 5:28-29, Jelenés. 20:12-13, Lukács 20:38)
* újabb élet: ”az utolsó harsonaszóra a halottak föltámadnak romlatlanságra… mert szükséges, hogy e halandó test halhatatlanságot öltsön magára” (1Korinthus 15:52-53, Ézsaiás 25:8)
* torz jövőnk: ”mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amiről azt parancsoltam, hogy ne egyél, átkozott legyen a föld miattad, fáradságos munkával élj életed minden napján, tövist és bogáncskórót teremjen neked, egyed a mezőnek füvét, s orcád verítékével kenyered, míg vissza nem térsz a földbe, mert abból vétettél” – mondta a férfinak Isten, mielőtt kiűzte feleségestől a Paradicsomból. (1 Mózes 3:17-19)
Siratóének
Siratóének
Anyám
miért születtél fekete földünkből
zsenge hajnalsugárból
ha arcomat arcodra szorítva
a télbeőszült szerelmet érzem?
Életed humuszát
kiszívtam kertedből
éjszép hajfürtjeid
gyermekségem befonták
ám bölcsőmből kilépve nem álltam eléd
lefújni kezedről az idő zúzmaráját –
magadra hagytalak
könnytelen keserveddel
mi úgy fészkel most üres öledben
mint születésemkor
forrásként csillanó ifjúságom…
Féltőn kísérted e viharpatak létét –
nőtt, szerteágazott
más földet itatva féktelen vizével
s hiába várod vissza hűtlen folyását
csak álldogálsz boldogan
méhedet feledve
amit odaadásod is termékenyített
de gyarló voltommal én is
száraz tóparttá feszítettem
kitárva önzetlenséged, megtapodva
fáradt földkoporsód felett!...