Csodálatok

Beküldött vers a 2021-es Hervadó szépség mottójú Magyar Költészet Napja Poet pályázatára  

 – V E R S E N Y E N    K Í V Ü L –

 

 

 

Elnyel az Anyag!*

 

Hervadó szép virág-lelked*

holtig hévvel hordozod…

Istentől kaphat életre

bárki csak újabb* jogot.

 

Elpattannak most bensőnkben

múltunk fáradt ínjai,

s lehullnak,  jaj-zörrenéssel

torz jövőnknek* hídjai!…

 

Koporsóívű életünk

cirádás, – zord ravatal!

Elnyel húsvér-test végzetünk,

s e lüktető csönd, zsivaj…

 

*******

Lábjegyzet

* Elnyel az Anyag: „porból vagy te, és ismét porrá leszel ” – mondta ki ítéletét az embernek Isten az Édenkertben.(1 Mózes 3:19)

* virág-lelkünk: a személyiségünk, az örökölt és szerzett genetikánk, ’arcunk’ megőrzése,… ahogy tavalyi pályaművében fogalmazott Kustra Ferenc is: amit „védenem kell, hogy el ne veszítsem arcomat”, mert akkor létünket adjuk föl, s eltűnünk a mindenségben. – Kivéve persze Isten emlékezetéből, ahol minden ember genetikai kódjának biztonsági másolatát őrzi Teremtőnk, amiből föltámaszthat/reprodukálhat bárkit, – ahogyan mi pl. a számítógépünkön visszaállíthatunk a helyére bármit a lomtárból, amit ideiglenesen pusztulásra ítéltünk… (Ézsaiás 26:19, János 5:28-29, Jelenés. 20:12-13, Lukács 20:38)

* újabb élet: ”az utolsó harsonaszóra a halottak föltámadnak romlatlanságra… mert szükséges, hogy e halandó test halhatatlanságot öltsön magára” (1Korinthus 15:52-53, Ézsaiás 25:8)

* torz jövőnk: ”mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amiről azt parancsoltam, hogy ne egyél, átkozott legyen a föld miattad, fáradságos munkával élj életed minden napján, tövist és bogáncskórót teremjen neked, egyed a mezőnek füvét, s orcád verítékével kenyered, míg vissza nem térsz a földbe, mert abból vétettél” – mondta a férfinak Isten, mielőtt kiűzte feleségestől a Paradicsomból. (1 Mózes 3:17-19)

 

Siratóének

 

Anyám

miért születtél fekete földünkből

zsenge hajnalsugárból

ha arcomat arcodra szorítva

a télbeőszült szerelmet érzem?

 

Életed humuszát

kiszívtam kertedből

éjszép hajfürtjeid

gyermekségem befonták

ám bölcsőmből kilépve nem álltam eléd

lefújni kezedről az idő zúzmaráját –

magadra hagytalak

könnytelen keserveddel

mi úgy fészkel most üres öledben

mint születésemkor

forrásként csillanó ifjúságom…

 

Féltőn kísérted e viharpatak létét –

nőtt, szerteágazott

más földet itatva féktelen vizével

s hiába várod vissza hűtlen folyását

csak álldogálsz boldogan

méhedet feledve

amit odaadásod is termékenyített

de gyarló voltommal én is

száraz tóparttá feszítettem

kitárva önzetlenséged, megtapodva

fáradt földkoporsód felett!...