2017 Szeptember - A hegy elvette tőlem

Izgatottan ébredtem reggel, március óta nem jártam lent a barlang mélyén csak azt tudtam, hogy a többiek messzebb járnak attól a ponttól, ahol legutóbb megrekedtünk. Az előző este megbeszéltek alapján lassú lemászásra számítottam, elvileg a térképészeti pontok kitűzését végeztük volna egy társunkkal így utolsóként érkeztünk volna a többiek után, de persze minden másként alakult. Miután végeztünk a felszerelések felpakolásával, elindultunk Jósvafőre felvenni a társunkat. A cuccai berakodása közben olajfoltra lett figyelmes, a fékolaj cső elrepedt. Rövid konzultálás után a szivárgást úgy tudtuk megszüntetni, hogy elkalapáltuk a csövet a lyuk előtt, így legalább az első fékek fogtak. A srácok a szervízbe indultak, mondtam velük tartok én is, de helyette egy 9,2 km-es földalatti túrát ajánlottak Aggtelek-Jósvafő között. "Menjetek a lányokkal, nem fogod meg bánni!" Alapból meggyőző volt, mivel legtöbbször csak akkor jutok le barlangászni, amikor lent dolgozunk, amikor más barlangba megyünk, na az már sokkal ritkábban fordul elő. Szervízbe menet kiraktak minket a barlangászháznál, rövid készülődést követve lesétáltunk a barlang bejáratához, ahol meleg fogadtatásban részesítettek. Pálinkával kínáltak, kitöltöttek egy decit, na mondom ez emberes lesz. 4-en voltunk, de majdnem egyedül kellett innom, ökör módjára, megsértve ezzel a vendéglátóinkat is (halkan jegyzem meg), de végül egyik hölgy társunk nem hagyott cserben, csatlakozott hozzám. Lehúztuk, bementünk átvágni a hegy alatt. Mit mondjak engem lenyűgözött, ami odalent várt. Szavakkal leírni azt, amit a víz eonok alatt kimunkált a mélyben? Tátott szájjal forgattam a fejemet körbe-körbe, annyi mindent megnéztem volna közelebbről, megálltam volna előtte kicsit csendben meditálni, de az idő szűkössége ezt nem tette lehetővé, haladnunk kellett. Menetközben találkoztunk egy idősebb barlangásszal, aki szemlátomást nem sokkal ébredés után volt, ő odalent töltötte az éjszakát. Derék dolog én is kipróbálnám. Órákig tartott, mire a kijárathoz értünk, de nekem úgy tűnt hamar eltelt, ide vissza kell jönnöm. Volt ott egy étterem, beültünk kávézni, majd a közeli tó megtekintése mellett döntöttünk, de odatartva hívtak minket a srácok, hogy végeztek a szereléssel, és mehetünk végre fel a hegyre. Második nekifutásra fel is értünk, nem néztem az órát, de már délután volt. Kipakoltunk, felöltöztünk és megkaptam az utasítást, le kell húznunk egy plusz 220-as kábelt a szifonig. Elsőként mentem, mögöttem a lányok, hogy segítsenek, ha elekadna a kábel, ami persze meg is történt jó párszor, szóval jó volt ez így. Fél év alatt változott a barlang, pár helyen gondolkodnom kellett, "itt hogy is szoktunk átmászni?". Áthaladtam a ponton, ami a végpont volt legutóbb és végre számomra ismeretlen terepre értem. Haladtam előre tovább, míg utánam kiálltottak, hogy hova megyek már?! Visszafordultam, bevártam a többieket. A napi feladat egy járat kiszélesítése volt, amin másként csak víz alá bújva lehetne átjutni vagy a víz kiszivattyúzásával, ami időveszteséget jelent. Miközben dolgoztunk az ügyön, a csapatunk vezetője kérlelt énekeljem el azt a szlovák dalt, amit legutóbb hallott, márciusi bontáskor. Akkor abban a hitben énekeltem odalent, hogy társaim nem hallják. Nemet mondtam, és csak akkor énekeltem el, csendben magamban, mikor a véső hangja töltötte meg a teret. "Nem cirkuszi mutatvány, hogy másokat szórakoztassak vele", hanem szívemből szól, mikor szívem a Szívemnek dalol. 
Már sötét volt, mikor este kiértünk, és számomra volt még aznapra egy utolsó feladat, így visszamentem, leszálltam az első teraszig. Lefelé menet denevérek röpködtek el mellettem, meghallották az éjszaka hívószavát, és kifelé igyekeztek. Síri csendben vártam negyed-fél órát, míg a többiek le nem szóltak, hogy okés, mehetünk. Az alkalmat kihasználva figyeltem a zajokra, és közben gondolatban nem voltam egyedül, mert sosem vagyok. Csukott szemmel, nyitva is látom magam előtt angyali mosolyát és csillogó kék szemeit...nehezek a szavak, hisz senkinek sem mesélek erről, este a barlangászházban az asztalnál ülve is faggattak, kértek, hogy meséljek róla, de nem teszem. Vannak dolgok, melyek csak két emberre tartoznak, és azok ha kell kimondatlanul sírba szállnak velem. "Sajnálom, hogy szerelmi bánatos vagy, úgy hiányoznak a történeteid..." Nem kell sajnálni, én se teszem, örülök, hogy megszületett bennem ez az érzés, és annak is örülök, hogy még mindig megvan. Akkor is, ha emiatt más nők mosolyát és kacsintásait figyelmen kívül hagyom.
A szerelem egyeseknek múló szeszély, nekem "az örök zene tengeréhez móló".
Este a házban már mindenki aludni tért, mikor hiányérzetem támadt. Mindig van velem egy tárgy, egy 1915-ból származó fém dobozka. Az volt az egyetlen dolog, ami barlang mélyén is velem volt. Kerestem, kutattam, de nem találtam sehol. Zseb híján az akkumulátor táskámba tettem, így azt kerestem először. Megtaláltam, és sajnos kiszakadt mászás közben, a doboz valahol kiesett. A hegy elvette tőlem. Rövid kétségbeesés után elhatároztam, bárhol veszett is el, megtalálom. Megtalálom. Ezzel nyugovóra tértem.
Link