2017 Június 14 - A nap, amikor elhagytam Angliát

Az alábbi sorok a naplómból származnak, egy ekkor már több hónapja tartó és igen erős érzelmi vihar alatt íródtak. Bár azt mondhatnám, rövid szakasza volt ez az életemnek, de az igazság az, hogy mai napig tart, a vihar ebben a pillanatban is zajlik. Kellőképpen ki tudom zárni a környezetemet, hogy ezt ne is sejtsék.


Egyesült Királyság, London, A Ferdinand Foch szobornál


"
Egy hatalmas platánfa tövében ülök a Shakespear pub melletti parkban. Körülöttem morajlik és hullámzik az emberek tengere, áramlatokkal haladva tör előre mindenki. Zajlik az élet, rohanó világ. Én itt ülök csendben és próbálok kikapcsolni. Jár az agyam, hullámokban törnek rám az emlékek. Átélem újra, újra és újra. Pár másodperce szakadok ki az érzésből, amikor valaki engem néz és megérzem, vagy amikor szirénaszót hallok.
Nem csukom be a szemem, nyitva van, és így is látom.
Nem álmodozok és a nappalaim, életem így is álom. Ki nem állom.
Várok a buszra, még amíg van időm állóhelyzetben írni, megteszem. Vissza Bajorországba. Ennyi igazából. Kérdezték tőlem sokan, hogy-hogy? Már hónapok óta tudom, Angliában nincs maradásom. Nem tudtam előre merre vagy hogyan, de azt viszon igen, ha maradok, megbetegedek és szépen lassan felőröl. Chris, a supervisorom mondta: "Vissza fogsz jönni!", "Így gondolod? Biztos, hogy nem fogok, mert túl sok emlék van itt nekem, túl sok, amit átéltem. Itt van körölöttünk a falakban, a padlón, amin járok." "Pár év múlva sem, amikor az emlékek már megfakultak?" "Nem fog. Ez az átkom. Látod már a problémát? Nincs felejtés, ez már végig kísér utamon."
Nehéz, nehéz így. Horogként akadnak belém a fájdalmas emlékek és amikor valami eszembe juttatja, az olyan, mintha húznák a damilt, egy igazán rossz napomon pedig belegabalyodok és ha megmozdulok tépődnének ki belőlem, de nem tudnak. Erős a bőröm nem szakad, nem hasad, így csak a kínt érzem az idegeimben. Akárhogy is, de mennem kell előre. Itt nem maradt számomra más csak fájdalom. Tudom, hogy elkísér majd az új helyre is, de remélem a változás hoz majd magával örömöt és okot a bizakodásra. Szükségem van rá.
Megrendültem, megszakadt bennem valami és nem tudom mi lesz. Szembefordulni az álmommal, hogy szerelmet találjak és családot alapítsak...Ez így nem okés, de ez van most. Egyik barátnőmmel beszélgettünk és neki mondtam: "Ha még egyszer előfordul, hogy szerelembe esek, nem fogok gondolkodni egy pillanatig sem, csak meghúzom a ravaszt. Ezt én már többször nem akarom átélni, nem bírom ki mégegyszer.".
Nem akarok mást, semmi mást. Így csak éldegélek és remélek. Ha szerencsém van nem szenvedek sokáig. Ha nem így lesz és még hosszú évekig tart, akkor azért lesz így, mert ezt érdemlem. Ez is igaz. Megérdemlem a szenvedést, bármennyit is mérjen rám az élet, és én tűröm. Fogvédőt be, és gyere élet, küldd rám. Annyira érdekel, mint a rabszolgát, akit már sokadjára korbácsolnak meg. Potyognak a könnyeim, és csak várom a korbácsolás végét. Ha nagyobbat üt, ordítok is, hagy élvezze kínzóm, hogy kínt okoz. Ilyen az életem, ez AZ életem. A szenvedés és büntetés, amit megérdemlek. A kudarc és csalódás, ami nekem jár. Ha látná bárki, éreznék mi van a szavak mögött, milyen ezt megélni, egyből értenék miért mondogatom:
"Nem érdekel, hogy most, ma vagy holnap meghalhatok. Kész vagyok és várom. Mert az lenne a megváltásom."
"


U.i.: "A testem porba tiporhatja bárki, de tudod hogy lelkem mélyén nem tudsz megtalálni" - Siska


Kép