Daneel próza

Peti délután fél négykor nem tudta még, hogy az Allée második emeletén lévő vécék egyike egy dimenziókapu. Nem sokkal az utazás előtt a Bestbyte-ban keresett magának egy új hajszárítót. Nézelődött, kezébe vett párat, majd döntött: egy régebbi piros modelt helyezett a bevásárlókosarába, majd a vásárlás után ráérősen elcammogott a vécék felé. Befordult a folyosón, kinyitotta az ajtót, szembetalálkozott egy kétfejű, kék lénnyel, óvatosan kikerülték egymást, majd Peti magára csapta a toalett ajtaját. A hajszárítón járt az esze… Olyan pirosas árnyalata volt, akár egy Ferrarinak, és az alakja is autószerű volt kissé: ezért választotta éppen ezt a típust. Mintha berregne is a kezében, mintha éppen most váltana kettesbe… Nem, ezek a hangok mintha kívülről jönnének! Kinyílt az ajtó, a kétfejű kékfejű nézett le rá vészjóslóan. Peti pánikba esett. Hirtelen a régi tévéjátékok jutottak eszébe, és az a kétfejű lény mindinkább egy bizonyos kacsára kezdte el emlékeztetni, amelyet egy vihogó kutya hoz neki vissza, ha egyszer lelövi. A hajszárítója most nem autóra, hanem pisztolyra emlékeztette. Ösztönösen, de abszolút hülyén cselekedett: a vécékefe melletti konnektorba dugta a hajszárítóját, azt a lényre szegezte, bekapcsolta a szerkezetet, majd azt kiáltotta, hogy “Jiháá!’. A kékséget ez nem hozta zavarba, rávetette magát Petire. Ekkor a vécékagylóból sejtelmes, kék fény zúdult ki, beterítve őket. Mindketten elájultak. A vécéfülke koszos falai fel-alá mozogtak, foszforeszkáltak, majd eltünedeztek.

- Barátom, én figyelmeztetni akartalak, hogy a tápegységet ne kösd össze a tér-idődimenziókapuval! - jobb fej felsóhajtott.

- Anyu, miért nem megyünk vissza a plázába? - bal fej kérdően firtatta jobb fejet.

- Nem lehet, fiam, egy tápegységünk maradt, és nincs pénzünk egy másodikat venni az elektronikai szaküzletben. Ráadásul vécé sincs a környéken.

Peti lassan nyitotta ki a szemét, a feje erősen kavargott, és attól félt, hogy lehányja a kétfejű támadóját. Kétfejű, udvariasnak tűnő támadóját…

- Anyu, ébredezik a bácsi!

Valóban, Peti éledezett. Ezt részben résnyire nyíló szeme, részben az a tény árulta el, hogy összefüggéstelen kiabálással püfölte az intergalaktikus támadóit.

- Hol vagyok? - kérdezte Peti.

- Mi sem tudjuk, kedveském! Amikor bekötötted a tápegységet a dimenziókapuba, megadtál valami irányt?

- Hát, igazából valamiért mezőkre meg kacsákra gondoltam… De miről beszélsz?… És miért van még mindig két fejed? És miért nem tépsz szét most, ha már az Allée-ban is rám akartad vetni magadat?

Umzuzu – így hívták a lényt – egy hosszabb monológgal elmagyarázta Petinek, hogy ő nem támadott rá a dimenziókapunál, hanem meg akarta akadályozni, hogy beavatatlanként akarjon dimenzióugrást végrehajtani. Tudvalevő, hogy a dimenzióugrás alapfeltétele a megfelelő vécécsésze mellett beindított hajszárító. Petinek ez így sok volt egyszerre:

- A… Hajszárító repített minket ide? - Peti ásított egyet. Úgy döntött, hogy bármi történjék is, ő elfogadja.

- Az, amit te hajszárítónak nevezel, az a galaxis legkomplexebb struktúrája. A mi dimenziónkban az előállítása jóval a szuperszámítógépek és az antigravitációs meghajtó feltalálása után kezdődött. Az viszont aggasztó, hogy ti ezt az eszközt tömegszám gyártjátok. Ez elpusztíthatja a tér-idő kontinuumot!

- Mi van, ha mi csak úgy feltaláltuk a hajszárítókat? – ellenkezett a földlakó.

- Lehetetlen. Engem az Interdimenzionális Bizottság küldött az ügy kivizsgálására, miután egy rímekben beszélő fajtársad tizennégy földi évvel ezelőtt odateleportált a Síkok Tróntermébe, és egy háromperces monológgal öngyilkosságba kergette a Mindenség Császárát.

- Apa akkoriban tűnt el, és nagyon szar költő… Ez tuti ő volt.

- Ne szakíts félbe, ez fontos! Megtudtuk, hogy a ti bolygótok a tudtán kívül a dimenziók elpusztítását okozhatja. Már csak bizonyítékokra volt szükségünk, hogy megállapítsuk, ti valóban tömegszám gyártotok-e tápegységeket. Pár perccel ezelőtt, egy Bestbyte-ban bizonyosodtam meg arról, hogy igen. Amint megtudom, hol vagyok, elutazunk a Síkok Tróntermébe; jelentést kell tennem.

- Mi lett apámmal? Én azt hittem, egy nő miatt hagyott el minket!

- Az Interdimenzionális Törvények értelmében az, aki megöli a Mindenség Császárát, át kell, hogy vegye annak trónját. Neki kell jelentést tennem.

Peti ismélt elájult

Jojo

Mitől egyedi a Jojo?

Képi világ

Araki gyönyörűen rajzol (és itt most nagyon csúnyán nézek a szerkesztőfelületre, mert nem csatolhatok képeket a cikkemhez). Nagyon szereti a divatot is, a ruhákkal, színekkel, tartozékokkal való játékot. Előtted áll egy olasz srác fekete bőrcipőben. A nadrágja és a felsőruházata Győzike zebra-ihletéső ruhakölteményeit idézi, de csíkok helyett pöttyök vannak ezen a ruhacsodán. Az illető mellkasánál elhajlik a felső, így annak egy nagyobb, szív-alakú része majdnem fedetlen marad. Azért majdnem, mert egy csipkefelső befedi a mellkas felét. A ruháján mindenfelé félméteres aranycipzárok lógnak, a haját pedig két arany csipesz tartja Kleopátra-frizurában. Az előtted álló illető külseje teljesen átlagos, mert mindenki furcsán (de egyedien) öltözködik. Észreveszed még, hogy ha ez az illető valami jelentőségteljeset akar mondani, akkor a Vogue-címlapján fellelhető pózok egyikébe vágja magát. Ha pedig látod a Standeket, akkor azt is észreveszed, hogy ott áll mögötte egy humanoid valami, aminek kukitájékról egy méteres aranycipzár lóg lefelé. 

Képességek

A Standek a lélek harci szellemének manifesztációi, és jellemzően van egy különleges képességük (az olasz úriemberé például bármire cipzárt helyezhet, amit felnyitva zsebdimenziókat hoz létre). Mechanikailag a Standek nagyon érdekesek, mert a legtöbb sorozattal szemben a harcok nem úgy maradnak érdekesek, hogy a főhős folamatosan erősödik, mígnem a harcok irreálissá nem válnak. A specifikus képességek taktikus használatáról szól minden harc. Van egy képességed, ami képes tárgyakat korábbi állapotukba visszaállítani, és motorral üldözöl valakit, de a zebrán megjelenik egy babakocsis anyuka, és látszólag két lehetőséged van. Vagy félrerántod a kormányt, lefékezel, és elmenekül az ellenfél, vagy nekik hajtasz, és talán továbbszáguldhatsz. A babakocsihoz közel érve a motort korábbi komponenseire változtatod vissza, a repülő darabokat félrelököd a babakocsi útjából, majd ahogy a lendület átrepít a babakocsin, a motort a jelenlegi állapotára visszaállítva száguldasz tovább. A kulcsszó mindig a taktikában rejlik.
Eleinte a Standeket tarot kártyák alapján nevezte el Araki, de amikor rájött, hogy több Stand lesz, mint kártya, úgy döntött, hogy a slágerek és az azokat előadó bandák kiváló nevei lehetnek a harci szellemeknek. Sex Pistols, The Wonder of You, Dirty Deeds Done Dirt Cheap. Ha ismered a Jojót, akkor zeneileg művelt vagy.

A Standek előtt Araki megpróbálkozott egy napfény- és légzésalapú harcművészettel is, de az kisebb teret engedett a kreativitásnak. Van még egy képességtípus, az aranymetszésen alapuló Spin, de az jóval ritkábban fordul elő.

Történet

Meglepően mély, de néha inkonzisztens. Araki remek a karakteralkotás terén, a szereplői hús-vér alakok is lehetnének. A történetei rendkívül kreatívak, de gyakran a végletekig bizarrak, tabu témák, mint szexualitás, öngyilkosság, miegyéb néha előfordulnak. Araki legnagyobb gyengéje talán a következetesség hiánya. A Standek a lélek harci manifesztációi, egy nő nem biztos, hogy túlélné, ha Standje van. Nem sokkal később olyan Standet használó ellenfelek jelennek meg, mint egy kutya, egy patkány, egy villanypózna, egy kisbaba, egy rádiótorony vagy egy fa. Meg kell keresni egy sorozatgyilkost, és van valaki, aki ha szétver egy tévét, akkor mentális fényképet készít az illetőről, amiből megállapítható, hogy hol van. Ez a szereplő nem használja ezt a képességét az egész évadban. Egy vulkánkitörés során kilövellő földdarab kirepít valakit az űrbe. A logika (viszonylagos) hiánya viszont előny is, ez teszi lehetővé azt, hogy a történetek igazán bizarrak legyenek. Az emberi oldalát pedig annyira jól megfogja Araki, hogy minden hülyeség ellenére a történetek rendkívül szórakoztatóak (és dramatikusak).
Dióhéjban: minden évadban van egy Jojo a Joestar vérvonalból. Mindig van egy főellensége, mindig segítik barátok, a végén pedig többnyire győz a hős. Araki második (szerintem) nagyobb hibája itt keresendő. Létrehoz egy lenyűgöző, vicces, drámai, izgalmakat generáló történetet, majd a végére bemutat egy legyőzhetetlennek tűnő főellenséget (SPOILER a vámpír meg tudja állítani az időt például). Itt csapdába csalja magát Araki: néha hatalmas hülyeségre van szükség ahhoz, hogy ezt a főgonoszt végül le lehessen győzni (SPOILER rájöttem, hogy én is meg tudom állítani az időt, he). A főgonoszai emberileg érdekesek, gyakran elgondolkodtató a motivációjuk és a céljuk.

Az első évad nagyon gyenge, azt nem ajánlom, de a második évadtól kezdve lenyűgöző ez a sorozat.

A világ egyre komplexebbé és technológiavezéreltebbé válik.
Az ember mint gazdasági szereplő és mint politikai ellensúly kevésbé hatékony a komplexebb és technológiavezéreltebb rendszerekben.

Az ipari forradalom és a tömeghadseregek megjelenése kellettek ahhoz, hogy az átlagpolgár jogkörei és juttatásai (pl. nyugdíj) megjelenjenek illetve megnőjenek, mivel a polgár gazdasági és katonai szerepe is megnőtt. Ezek viszont nem szükségszerűen a polgárhoz rendelendő dolgok, ezek biztosítékai a társadalmi hagyományokon kívül a polgár gazdasági, politikai és katonai jelentőségében keresendők.

Az ember szellemi és fizikai lény. Az ipari forradalmak a fizikai munkák egy jelentős részét kiváltották, közben szellemi munkákat teremtettek és alakítottak át. Az automatizáció viszont előreláthatóan mind szellemi, mind fizikai téren képes lesz az emberi munkavégzést helyettesíteni. Az ember gazdasági szerepe csökkenni fog.

A hadviselés is automatizálódik. Amennyiben ez költséghatékony lesz, az emberi katonai erő mindinkább kiváltható lesz gépivel. Az ember katonai szerepe csökkenni fog.

A demokrácia arról szól, hogy a hatalom elmorzsolódik, annak pedig kisebb-nagyobb gócpontjai sakkban tartják egymást, elkerülve a hatalom túlzott centralizációját. Ez egy olyan világban működik, ahol a hatalom sejtjeit alkotó emberek vitaképesek, a világot beszövő metanarratívák helyett pedig a környezetük viszonyait figyelik elsősorban. Rivális metanarratívák esetén csoportok vannak, melyek vitaképtelenek: mivel egy metanarratíva mindig a saját logikáján belül keresi a választ a társadalmi jelenségekre, kompromisszumot kötni és kritikát más szemszögből elfogadni képtelen. Egy ilyen helyzetben az ember nem a politika épületének egy téglája, mely a saját környezetének a rendbetételével biztosítja a ház jó állapotát, hanem egy magnószalag, amely az általa választott metanarratíva dogmáit ismétli. Ha ez a trend folytatódik, akkor az ember politikai szerepe is csökkenni fog.

A világ komplexitásának a növelésével az a gond, hogy az embernek és az emberi közösségeknek megvan a maga szellemi és fizikai határa. Egy pont, ami után a Homo Sapiens Sapiens gazdaságilag, katonailag nem hatékony. Egy pont, ami után annyi információ zúdul rá, hogy a helyi döntéshozó szerepét feladva az ember kényelmesen átvesz egy nézőpontot, és azt hangoztatja csak.

Emberek számára készített demokrácia csak egy adott komplexitásig működik.

Van egy téves megoldás, a transzhumanizmus. Az ember határai valóban kitolhatóak, így tovább maradhat versenyben egy gazdaságilag, katonailag, politikailag mind komplexebbé váló világban. A probléma ezzel az, hogy a demokrácia alapja a szabad, önálló döntések meghozatalára képes egyén, ennek az alapja pedig az, hogy az emberi test szabad, az csakis az egyén, és bizonyos fokig a szűk környezetének tulajdona.

Ha az ember gazdasági, katonai és politikai kompetenciája olyan genetikai vagy informatikai termékek függvénye, amelyek egy hatalmi centrumhoz köthetők (legyen ez vállalat vagy állam), az egyén, természeténél fogva csak részlegesen lesz szabad a saját testén belül is, mivel a saját túlélése csakis a jótevőin/befektetőin múlik. Ez függő helyzetben lévő népességhez és a demokrácia további hanyatlásához vezet.

Nem tudom, hogy erre létezik-e megoldás.

Sziasztok!

Előrebocsátom, hogy minden, amit leírok, személyes vélemény. Nem tényeket vagy igazságokat mutatok fel, hanem egy vénülő ember gondolatait.

Ahhoz, hogy egy kultúra művekben materializálódjon, önazonossággal kell rendelkeznie. Egy dal, ami latin, egy festmény, ami francia, egy szobor, ami itáliai. A művek nagyságát pedig részben az alkotó kultúra iránti szeretete adja.

Ha valaki egy önazonossággal nem rendelkező kultúrkörben alkot, akkor importál vagy exportál. Egy lengyel, aki "elviszi a francia virtust a hazájába", Janus Pannonius, aki által "már Pannónia is ontja a szép dalokat". Jó esetben az importkultúra mutálódik, és kialakul valami egyedi. A hely megszüli a maga kultúráját.

A kultúra egyfajta szintézis, amit egy csoport közös múltja, nyelve, habitusa, szokásai alkotnak. A kultúrák ugyanúgy meg vannak átkozva az emberi sors körforgásával, mint maga az ember, csak az életidejük hosszabb. Megszületnek, kiteljesednek, hanyatlanak, megszűnnek. Amikor egy kultúra hanyatlik, akkor elkezd tézisekre és antitézisekre bomlani. Szekértáborok alakulnak ki, akik egymással szemben határozzák meg magukat, így kultúrájuk központi eleme a gyűlölet lesz. Ezek a tézisek is egyfajta "kultúrácskák", de a bennük alkotót többnyire nem a kultúra szeretete, hanem a többi alternatíva gyűlölete határozza meg, hiszen szellemi téren nem béke, hanem háború van.

Mi magyarok többször is importáltunk. Gyakran lassan, évtizedeket késve. Mégis, a nyelvújítás utántól a második világháború végéig volt valamink, ami erős, ami magyar. A márciusi ifjak között kiabálók, a kiegyezés első felének a költői, a Nyugat. Az újság még a nevében is arra utalt, hogy merre szeretne haladni, hogy honnan jön az igazi kultúra. Mégis erős volt és magyar. Voltak korábban is jó költőink, utána is volt pár, de én úgy érzem, hogy volt egy elsőrangú főételünk, amin száz évig nyammogtunk. Előtte hideg volt a leves, utána túlsütött a palacsinta.

Magyarként, innen a Kárpát-medence közepéből azt mondanám, hogy valami hiányzik. Nem hiszem, hogy a tehetség. Olvastam itt néhány olyan embert, akit jobbnak tartok néhány közismert, múltbeli alakunknál. Ilyet nem szabad mondani, mert az ember nem köp szembe félisteneket, de akkor is így gondolom. Tehetség, az van. Monsieur Teve fiatal és rakoncátlanul ír még itt-ott, de megvan benne az, ami ehhez kell. Madame Adél már célba is ért, legalábbis képesség szempontjából. A költészet haldoklik, tudom, hallottam. De akkor is zavar, hogy egy ilyen jó főétel után ennyire el lett rontva a palacsinta.

Világpolgárként, a mi nagy, nyugati kultúránk újra felfedezi magát, kialakultak a szekértáborok. Az elnyomottak leszármazottai jogos dolgokat követelnek, ezt viszont egy négyéves gyerek érzelmi érettségével teszik. A forradalmi kulturális tézisük passzív-agresszión alapszik, aminek az antitézise nyíltan agresszív. Ez sokkal kisebb hullámokban, de felénk is jelen van.

Ez egy olyan pillanat, amikor nem nyugatra kell tekintenünk, hogy kultúrát importáljunk, hiszen amaz éppen felfalja magát az igazságosság mögé rejtett dühben és becsvágyban. Létrejöhetne valami karakterisztikus itt is. Hogy hogyan, azt nem tudom. Tehetség az van, Monsieur Bíró Ferenc például ma feltöltött egy verset, ami könnyedén szerepelhetne középiskolai szöveggyűjteményekben. Nem szeretnék senkit sem megbántani, vannak jó költők a jelenlegi kánonban. De nem tudok egyetérteni azzal, hogy az ott a jelenlegi magyar költészeti teljesítmény csúcsa. Ha megelégszünk ennyivel, akkor igen, az a csúcs. Ellenkező esetben elkészül egy finomabb palacsinta.

Sziasztok! Amit leírok, az személyes nézőpont csak. Ha segít, örülök, de kezeljétek a helyén: ez egy, a tapasztalataimon alapuló eszköz, amit az ember vagy használ vagy nem.

Koherencia a versben

Egy epikai mű rendkívül koherens, mivel egy történetet mesél el. A karakterek cselekvések összefüggő sorozatát végzik. Ha a mű ugrál is néhol, a szöveg mindig koherens az azt megelőző szövegrészek szülte valósággal.

Egy lírai mű szerintem kvázi-koherens kell, hogy legyen. Ha ugyanannyi koherenciát akarunk belerakni, mint egy egy epikai műbe, akkor megkötjük a kezünket, a vers jellemzően száraz lesz, a végeredmény pedig egy rímekbe szedett történet. Ha a versünk egyáltalán nem koherens, akkor egy olyan, avantgárd művünk van, ahol szépen egybecsengő szavak szülik meg a semmit, mivel a szimbólumok és az üzenet a káoszban nem jöhetnek létre. Mielőtt folytatnánk, írok néhány példát.

Koherens vers:

A fa ágán madár ült,

szelíd hangon csiripelt.

Mellészállt egy vén rigó,

keresett egy ágnyi helyt.

A következő három versszak az események egymásutániságával foglalkozna. A költő keze meg lenne kötve, mert azzal, hogy szigorúan az események egymásutániságára építette a versét, furcsán hatna, ha hirtelen váltana. A szigorú, egymásutániságra alapuló koherencia történetet kreál üzenet helyett. Mindez nem feltétlenül hiba, de ebben az esetben a költőnek tudatosan elbeszélő költeményt vagy balladát kell írnia az első sortól.

Inkoherens vers:

Szemedben lila fények,

a világunk egy féreg.
Élek! Éppen elférek,

szerelmünk egy sekély seb.

Szépen egybecsengenek a sorok, de az olvasóban nem keletkezik semmilyen koherens kép. Mit üzen a vers? Üzen bármit, vagy a szerző csak kinyitotta a rímszótárat, és idelapátolt minden szót, ami tetszett neki? Ha a formai szépségre megyünk, esetleg ha egy avantgárd verset alkotunk, akkor ez egy működő struktúra, de egyébként szerintem problémás.

A kvázi koherens vers

Hiszek abban, hogy a versben kellenek, hogy legyenek motívumok, amik összekötik a sorokat. Valami, ami okot ad arra, hogy a költő által leírt, összes versszak ugyanahhoz a műhöz tartozik. A koherencia viszont nem lehet olyan lineáris (egy motívumon alapuló, például időrendiség), mint az epikus művek esetében.

Vannak játékok, amikor az ember mesél valamiről egy adott stílusban, majd kitalál egy kulcsszót és továbbadja a stafétát valaki másnak. Ő is beszél egy picit a kapott témáról, majd kitalál egy új témakört, és kiválasztja az új mesélőt. A kvázi koherens verseknél ugyanerről van szó. Ha úgy érzed, hogy egy szövegrész továbbnyújtása erőltetett, akkor válassz egy tematikát (helyszín, színek, idő, érzelem, bármi), és azt a koherencia alapjaként felhasználva folytasd a verset! Nem kell, hogy az egész mű egy adott szempontból koherens legyen - itt gondolok például az események időrendbeli elmesélésére, az viszont fontos, hogy minden szövegrészletben legyen egyfajta koherencia, és ahol a koherencia megváltozik, ott világosnak kell lennie annak, hogy ez a koherencia mi alapján változik meg. Ha ezt elrontjuk, akkor egy ötversszakos vers helyett van öt egyversszakos versünk.

Példa:

Szemedben megláttam

a sárga lángokat.

Itt döntéshelyzetben vagyunk.

1. Folytathatjuk a felsorolást, hogy még mit láttunk a másik szemében.

2. Leírhatjuk pontosan, hogy milyenek voltak a lángok.

3. Ha mindkét módszert erőltetettnek érezzük, lehetünk kvázi koherensek.

1.

Szemedben megláttam

a sárga lángokat.
Tündöklő tüzükben

szívem volt áldozat.

2.

Szemedben megláttam

a sárga lángokat.

Lángnyelvük sárkányként

köpött parázsokat.

3.

Szemedben megláttam

a sárga lángokat.

A világ felnyögött,

táncolt a kárhozat.

Itt a harmadik sor elején fogtunk egy tematikát (pokol, szenvedés), és aszerint folytattuk. A nyögő világnak és a táncoló kárhozatnak semmi köze a másik szeméhez. Itt a kulcs az, amit nem írunk le. A pokolban lángok vannak. A pokoltól felnyög a világ, és a pokol maga a kárhozat. Ez volt a "kulcsszó, amit továbbadtunk", így tartottuk meg a koherenciát, emiatt nem esik szét tematikailag a mű. Csak arra figyelj, hogy a kvázi koherenciával legyél viszonylag konzekvens! Ha túl gyakran és túl szabadon váltasz (mondjuk kétsoronként, egyszer szín, egyszer érzet, egyszer gyász alapján), akkor a vers szét fog esni. A kvázi koherencia akkor működik, ha önmagában viszonylag koherens. Gondolj egy beszélgetésre! Az ember néha témát vált. Ó, abban az időpontban mi a Balatonon... Ó, Peti, aki Kati haverja pedig... Ez így oké. Ha viszont valaki úgy folyik bele a beszélgetésbe, hogy minden harmadik mondatban témát vált, teljesen követhetetlen módon - a lottóról hirtelen a cinegék jutnak eszébe, ami után zavartalanul a jéghoki vébéről kezd el beszélni, akkor az illető követhetetlen lesz, mert az a kimondatlan kulcs, mint feljebb a pokol, ami megtartotta a koherenciát, na, az a kulcs elveszik. Egyszerre huszat dob a másik felé, aki abból legalább tizet biztosan elejt.

A korábbi három versszakkal kapcsolatban: egyik verzió sem feltétlenül jobb a másiknál. Legalábbis kicsiben, csak ezt az egy versszakot tekintve. De ha az ember teljesen koherens akar maradni a második, harmadik, tizedik versszakban is, akkor ki fog fogyni a szuflája. Nem lesz már miről írni. Mi van még a szemben? Milyen az a láng? Szigorúan véve a kvázi koherenciának annyi a szerepe, hogy kisegítsen, ha elakadtál, ha úgy érzed, hogy egy sor folytatása már erőlködés, overkill. Bizonyos értelemben a vers befejezésének az alternatívája is lehet. Ha nem akarod, hogy a versed véget érjen a harmadik versszakban, akkor ez egy jó módszer.

Írok egy olyan példát, ahol ez a kvázi koherencia inkoherensen és túl gyakran van alkalmazva.

Szemedben megláttam

a sárga lángokat.

A világ felnyögött,

táncolt a kárhozat. (Presser zenész, a zenére táncolnak.)

Presser dúdolgatott,

a hangjegyek szálltak. (A papagáj is tud szállni.)

Vettem egy ketrecet

néhány papagájnak.

Még egy dolog. Egy mentőöv. Ha a kvázi koherenciád kezd fellazulni, használj visszacsatolást! Ugorj vissza egy korábbi koherenciához, és ismételd meg a tematikáját!

Szemedben megláttam

a sárga lángokat.

A világ felnyögött,

táncolt a kárhozat. (Presser zenész, a zenére táncolnak.)

Presser dúdolgatott,

a hangjegyek szálltak. (Csatoljunk vissza egy korábbi szövegrészhez, hogy ne essen szét a vers! Mi van a másik szemében?)

Szemedben táncoltak

a könnyező árnyak.

Ha akarod, csinálhatsz ismétlődő sorokat is, amik egyfajta horgonyként működnek. Nem szállhat el nagyon a koherencia, ha minden második versszak végén ugyanoda kell visszatérned.