Bolygó a gexidi porban - 8. rész

Alszik a kölyök. A szél is megpihent, a fiú gondolatai pedig minden bizonnyal a pókja körül szárnyalnak forgószélként. Archetipikus álma lehet most, ahol a kihívás és a gyász furcsa szimbólumokként, valótlan életszituációkként jelennek meg. Nagyot szusszan éppen, nyöszörög egyet, megfordul, valakivel viaskodik. Valószínűleg önmagával. Nem tudhatja még, de hiába támadnak rá mások, csakis ő lehet önmaga legnagyobb ellensége. Komoly arccal körbekémlelt, de nem látott semmi mást, csak egy zyx bocsot, amint az ijedten visszanéz rá a fák közül. Lenyelte a szendvicse maradékát, majd a varázsbatyujába nyúlt, ami a keze érintésére azonnal egy új szendvicset varázsolt neki. Beleharapott, és az ízek szimfóniaként keltek életre a szájában. Felállt, odaballagott a fiúhoz, elvette a medálját, majd félrevonult. Bekapcsolta a műszert.

- Üdvözöllek...

- Halkan, a kölyök alszik! - szakította félbe a kobold - Mutasd meg nekem a környékbeli településeket mutató térképet!

- Ez prémium tartalom, akarsz regisztrálni?

- Belépek egy meglévő felhasználóval. Felhasználónév "Adyx", jelszó "Az agyam eldobom, mi a szar ez?".

- Sikeres belépés - suttogta a hologram - Kivetítem a kívánt adatokat.

Egy térkép jelent meg a föld fölött. Kék vonalak voltak a patakok, zöld volt az erdő, és barna pöttyök jelezték a településeket.

- Xp-1, jelenítsd meg a települések fajbeli összetételét a pontok fölött! Abból tudni fogom, hogy melyik mennyire veszélyes.

Téglalapok jelentek meg a barna pöttyök felett, és egy láthatatlan kéz teleírta őket. Gyíklények itt, humanoid nindzsák ott, mors telep nem sokkal mellettük.

- Köszönöm. Hagyd így egy percre! - Jeremiás összeráncolta a homlokát, és kék pöttyök jelentek meg a térkép mellett. Majd téglalapok materializálódtak a pöttyök mellé, amiket egy láthatatlan kéz teleírt. Egy percen belül kész is lett a térkép másolata, csak éppen ez teljesen kék volt. A kobold ránézett a művére, majd intett a kezével, és visszarepítette az erdei úton, oda, ahonnan jöttek. Azt az utasítást adta neki, hogy találja meg a bokrot, ahol a kölyökkel való találkozásukkor aludt, utána pedig lebegje körbe azt a vidéket, amíg értelmes lénnyel nem találkozik. Ha szerencséje van, eljut a levél a fiú falujába. Kikapcsolta a medált, visszajuttatta a kölyökhöz, és elmerült az emlékeiben.

Amióta az eszét tudja, a világot járta. Hegyeket látott, tengerpartokat, szigeteket és vulkánokat. Azért utazott ennyit mert nem volt otthona. Gyerekkorában kitagadták a falujából. Délnyugaton élt, az Aranha síkság közelében. Perzselt a nap, az eső pedig csak nem akart esni. A Teia patak vize egyre apadt, végül ki is száradt a vízfolyás, a felnőttek pedig egyre jobban aggódtak. Azt mondták, nem lesz mit enni, nincs elég tartalék. Néha elügetett feléjük egy kereskedő, de ők is egyre ritkábban jöttek. Egy nap összeült a falu vezetősége, megtárgyalták a helyzetüket, és elküldtek valakit nyugatra, hogy egy esőtánchoz értő sámánnal térjen vissza. Az ő apját küldték el. Teltek a napok, teltek a hetek, és nem jött vissza. Az emberek tanácstalanok voltak, és aggódtak. Ő Simonnál, a barátjánál lakott, és a barátjának a nagymamája tartotta el, amíg egyedül volt, az anyja ugyanis belehalt a szülésbe. Ő viszont esténként visszaszökött a családi házba, körbejárta annak minden szegletét, és abban bízott, hogy egyszer csak ott találja az apját egy sámánnal. A sámánt mindig egy hatalmas, zöld lényként képzelte el, ami beszéd helyett krákog. De minden éjjel csalódnia kellett. A családi ház üres volt, az eső nem jött, a földeken elhaltak a növények, és fogyott a remény. Nem bírta tovább, egy éjjel nem hazaszökött, hanem a magtárba. Elege volt a várakozásból és az éhségből! Enni kezdett, és sírt. Bűntudata volt, de egyedül érezte magát, és azt hitte, csak ebben lel megnyugvást. Jóízűen belehörpintett a vizeskancsókba, egyikbe a másik után. Hajnalig evett. Hajnalig sírt. Nem sokkal napfelkelte után találtak rá a többiek, vagy tíz üres kancsó, és egy üres láda mellett. Volt, aki meg akarta ölni, de néhány nő védelmezően eléugrott, és az életéért rimánkodott. Végül az életét meg is tarthatta, bár utólag belegondolva egy gyerekre kirótt száműzetés rosszabb az azonnali halálnál is. Hogy könyörületből vagy gyűlöletből döntöttek így, azt maga sem tudja. Azt sem, hogy mi lett végül a falu sorsa. Világgá ment hát, és azóta is a világot járja. Hegyeket, erdőket, szigeteket, még vulkánokat is. Amikor pedig szert tett Oxyionban a varázsbatyujára, megfogadta, hogy minden nap annyit eszik, amennyi csak belefér.