Vallomás - Bis morgen

Vallomás

Olyan volt ő, mint egy tüske,

beleléptem, nem tagadom.

"A csipeszem rozsdás-szürke

karmával majd megragadom!"

Kutatgattam a sarkamon.

Eleinte szitkozódtam,

nem volt rajtam semmi furcsa.

Azt reméltem, elém hoppan,

mint szarvas a betonútra...

Hajnalodott a napnyugta.

(A lány felé fordulok.)

Te már régen nem vagy bennem,

s nem a pengéd, hiányod fáj.

Hülyén járok, nem felejtem,

hogy talpammal komisz voltál.

Bárcsak most is szurkálódnál!

Késő, tudom. A lét elfut,

az ember meg alig battyog.

Kísértenek az életút

mellé dobott pillanatok.

Nekem szólnak, s én hallgatok.

"Nem szerettem, nem szerettél,

sosem éltél, álmodoztál."

Papírba ölt, torz szenvedély

voltam mindig: csak félhomály.

Olcsó bor a kocsmárosnál.

Félig fehér, félig vörös,

egy flakonból öntöttek ki.

Írni kezdtem: egy göcsörtös

délibábba hazamenni.

Odabent nem zavart senki.

Tüske voltál, szúrt a szemed,

de édes volt a mosolyod.

Meggyógyított néhány sebet,

mi nélküled nem is volt ott.

Nyelved folyton panaszkodott.

Azt képzeltem, másmilyen vagy.

Azt képzelted, hogy más vagyok.

Szemedben a kietlen fagy

mögött tüzes csillag ragyog.

Azt reméltem, lángra kapok.

Azt reméltem, felélesztesz,

hogy kirángatsz álmaimból.

Azt remélted, szívemben lesz

szívednek egy nyugodt jászol.

Ahol boldog embert játszol.

A hold ragyog, a szív fakó,

a madarak elrepülnek.

A szerelem csak múlandó

ópiumja életünknek.

Befektettem, nem térült meg.

Bent maradtam a tornyomban,

figyeltem az idő röptét.

Ura voltam, rabja voltam,

délibábom sosem tört szét;

befogadta az öröklét.

Néha illeg, máskor billeg,

néha áldás, máskor billog.

Az udvarán kökörcsinek

alszanak még: pirkadni fog.

Álmodnak a lila szirmok.

Tüske voltál, beléd léptem.

Bárcsak újra megtehetném!

Erdőn, mezőn, járdaszélen

csak mezítláb lépkedek én.

Megszúrsz talán egy hűs estén.

A levelek barnák lesznek,

az ég azúr, a szád piros.

Csakis azt nem tehetnénk meg,

ami mindkét szívnek tilos.

Fent egy felhő könnyekkel mos.