Seholország - Őszi színek

Seholország

Eltévedtem egy labirintusban,
ahol még a sövény is én vagyok.
Magamba nézve messzire hulltam,
és a testem idegenként vacog.

Egy nap célba vettem a semerrét,
de szememnek ismerős volt a táj.
Megtorpantam, mert maga ellen vét,
ki Seholországban hazatalál.

Határában egy időtlen kapu
számolta fennhangon a végtelent.
Hiába kérdezte őt a falu,
hogy ez a varázsige mit jelent?

Pedig csak számok voltak... Te és én,
ketten vagyunk mi egyek a csókban.
Megszámlálhatatlan minden élmény,
mi statisztikaként rabul szótlan.

Ezt a kapu sosem érthette meg,
csak űzte a maga végtelenjét.
Én voltam ő, a gőgös eretnek,
kit a hóbortja tépett szerteszét.