Requiem - Délutáni éjjelek

Requiem

Van, kinek a jelen alamizsna,
más pedig a szemétbe hajítja.
Van, aki reggel napfényre kel fel,
más az álmát kortyolva üzemel:
kávévá sűrítve a napokat
a mosolygós arc csupán vakolat.
Élni naphosszat tartó alkonyat,
egy soha véget nem érő mondat
az elemlámpák kereszttüzében.
Ha szépet látsz, akkor nem vagy ébren.
Hideg a betonra verődő fény;
megtépázta a sötétlő önkény,
a hajam pedig orkántól kócos.
Szemeimben a sorstól habókos
őrláng a kihaltságot pásztázza,
hol magányként leltem Góliátra.
Parittyám a tollba rekedt tinta,
a lelkem pedig egy mérleghinta,
mi sosem jut ekvilibriumra.
Van, akinek a jelen tortúra,
másnak egy lakásba zárt bortúra:
élettől bűzlő karikatúra
egy morbid humorú művész polcán.
Egy hangzatos propagandafoszlány;
Kánánt ígérget a képernyőm,
a hitem, a munkám, a képzelt nőm.
Pálmafákat egy sosem létezett
szigetország hullámai felett,
ahol én valamiért örülök,
mert az ötven fokban szénné sülök.
Van, kinek a jelen csak látomás,
az ilyen sírhelyül épp árkot ás.