Összefolyik a világ - Pánik

Összefolyik a világ

Régen egyszerű volt: az ember csak ember,
a föld, mely cipeli pedig csapóajtó,
mely, ha nem vigyázunk, kinyílik majd egyszer,
és véget ér minden. Gyászmise, harangszó,
az emberek sötét ruhákban sétálnak,
majd eljön a reggel, és csak azt figyeljük,
ki maradt idefent. Arcunkkal a mának,
mi csak zárt szobákban, titkon vagyunk velük.

Régen egyszerű volt: a jó az bizony jó,
és csakis azért jó, mert ilyen a világ.
Mára már mást jelent, unott és naplopó
lelkek ösztönei, önző vágyak s hibák
ürügyévé sínylett. Emberek, akár a
szélben táncot járó, aprócska porszemek:
néhányuk felcsillan, de énjük csak málha,
egy magukról költött óda gyújtotta meg. 

Régen egyszerű volt: megszülettél, sírtál,
majd egyre több ránccal érkeztél el oda,
ahonnan csak hitted, hogy annál a sírnál
még nem érhet véget. Az élet tanoda,
gondoltad naívan, és vártad a napot,
hogy érett emberként igaz munkába állj.
Hiszen az, aki itt csak nyűgöket kapott,
a végsőkig hitte, hogy ott nyugtot talál.