Nosztalgia - Pánik

Nosztalgia

Szürke az ég, az időtől már kifakult:
egy öregember emléke csak e napról.
Pipára gyújt, s míg a gramofon hangja szól,
ő nosztalgiázik. Elméjét elavult
képek töltik ki egy régen letűnt korról,
amikor még szép volt, erős és fiatal!...
Megtanulta már: csak a jövő magasztal,
míg a múlt folyton csak menekül a mosttól.
Vén szemében már bő könnyek gyülekeznek -
azokat visszeres kezével törli le.
"Tán egy későbbi napját azzal tölti-e,
hogy visszakívánja, mint öregedett meg?"
Sóhajt egyet, a Duna itt égkék nyakék,
ép hidak mentén nyugodtan hömpölygő kincs.
Ő pedig siheder, naív, gázmaszkja sincs
- hisz barátja, nem ellensége még a lég -,
és kirándulni indult a folyóparton.
Emberekkel találkozott, nem dögökkel,
a megnyugvást várta ő, mely sosem jött el.
Csak ment, életében nem volt még tartalom.
Ráncokkal telve, túl későn jött rá arra,
hogy a lényeg nem körülmény, hanem döntés.

Látott ő később bombát, kínt, vérözönt és
halált; de akkor céljait már más adta,
hisz sorkatona lett a Csaták Könyvében.
A zene elhallgat, kialszik a pipa,
a Duna ismét rőt, a lét ismét iga,
mely elfolyik lassan szemének könnyében.