Daneel blogja

Tincsként fehér a hó, megöregszik a táj,

a fűszál íriszén hályog csak az avar.

Amott hamuvá ég egy fává lett harkály,

imitt a tollából font zakó betakar.

Csőréből serleg lett, s megnyerni sereglett

ide messzi földről pár itt élő majom.

Az egyik ember lett, dühéből sereg lett,

s ezer torok ujjong, ha a csőrt átadom.

De nem érdemlik meg! A serleg egy jelkép,

s a madár csalfa csőre tőrbe csalva rút.

Szép a sereg dala, vadul, ezerszer szép,

de nem díjazhatom csőrrel a háborút.

A percek rohannak, utánuk loholok.
Élni akarok még!, kint szürkén mocorog
egy seregnyi jármű a nyögő aszfalton.
Óbégat az úttest, én pedig hallgatom.

Repülnek az évek, ráncos lesz a diák.
A nagyi sírkövén megkopnak az imák.
Csak egy kő a fűben, Isten tudja, kié,
az oszló anyagból kirepül a psziché.

Jönnek majd ifjabbak, palánták, kis magok.
Elsorvadnak egy nap. Példának itt vagyok.
Egy nap a csillogás kiveszik a szemből.
A szépbe vetett hit kártyavárként eldől.

A szél éppen süvít, veri az ablakot.
A meleg ölelés régen elaltatott.
Süvít a szél. Csendet! Nem álmodhatok már!
Irigyen lesem azt, ki álomtangót jár.

Hajnal van, vaksötét. Öngyújtót ragadok,
s felgyújtom a holdat. Parázsló cafatok
hullanak lefelé. Hullócsillag vagyok.
Dühömtől parázsló szavaim szabadok.

Nyújtsd ki a kezedet! Hadd hulljak le neked!
Meggyújtok szívedben egy csöpp szeretetet.
Sosem volt értelme annak, hogy itt vagyunk.
Ne csüggedj! Ez így jó. Így leszünk önmagunk.

Elvetettük a kockát,

learattuk a babért.

Nem vagy itt, nem karolsz át,

s kínzó magány karma sért.

Kopog a könny: kopp-kopp-kopp.

Kopog a szív is, ha fél.

Mint amikor csókot lop

két test tüzében az éj.

Még egy napra ember leszek,

nőnek rajtam emberkezek,

és én velük emberkedek.

Simogatok, ütök, intek,

a tíz ujjam iceg-ficeg,

hadonászok mindenkinek.

Az arcomon humán mosoly,

humánkodom, humánkodol,

de nem nevetsz, orcád komoly.

A vállamat elvállalom,

így lesz nekem vállalatom,

s hónaljszőröm váll alatt lom.

Ember vagyok, Homo Kozó,

a Föld - ez itt! - emberbolygó;

ember vagyok, szívem forró.

Negyven fokos szög a lázam,

a Shrek kettőt még nem láttam,

megnézem majd januárban.

A tékozló fiú útja

A tékozló fiú megkerül,

bocsánatért gügyög emberül.

A tékozló fiú messze járt,

sajgó szíve mégis csendbe zárt.

A világ peremén szédelgett,

grimaszolt a szürke ég mellett.

A világ pereme komor volt,

kéjjel megnyúzott két komondort.

A kutyák lelkei ugattak,

a fiú továbbment nyugatnak.

Ugrott egy nagyot a semmibe,

mert nem volt már hová mennie.

Mikor az ember zuhan, szuszog;

cseppként hullnak vele a buszok.

Csipp-csepp, esőcsepp, néhány járat

tócsává lapítja anyámat.

A világ alatt buszok laknak -

rozsdaszín romokká hervadnak.

A fiú mindet öntözgette;

egy busz kikelt, elszökött vele.

Később egy ember szemében élt,

dúdolgatta a szentséges éjt.

Megpihent, könnyé vált, csillogott,

rab sorsára mart egy billogot.

A tékozló fiú hazatér,

szava mézes, szíve csatatér.

A tékozló fiú eltévedt,

felgyújtott már minden miértet.