Daneel blogja

Csillagfény

Vajszínűt dörgött a tiszta égbolt,

és a víz tükrén habként remény folyt.

Pressert pityegett vállamon egy fürj,

rád vártam anyám, hogy végre megszülj.

A Duna halk volt, mélykék ölében

csitult egy csillag útjelzőképpen.

Betűt ragyogott, vágyat és választ,

csöpp kis csillag volt, s tudtam, eláraszt.

Némán rázkódtam, akár egy ladik,

így botorkáltam a kis csillagig.

Markomba vettem, de a földre folyt -

kezem kémlelve lestem a seholt.

Ekkor vajszínűt dörgött az égbolt,

megnyílt egy felhő, és csodaszép volt

kisdednek lenni egy új életben -

anyám mosolygott csillagként nekem.

Eksztázis

Nincsen reményke, nincs megváltáska.

Az élet szike, én meg válltáska,

és száz fecniként foszlok a földön.

Szellőkön szállva szurkál a közöny.

Lágyan lebegek, és megköszönöm

a gumiszobát a megnyugvásra.

Az élet játszik, elszámol százig.

Te köddé foszlasz, és én egy másik

gyógyszernek vallok örök szerelmet.

Repülnék végre, de itt nem lehet!

Halandó vagyok, hahotát nevet

Isten szájában egy ősgermán szikh.

Tollaim ráncok - tollat ragadok.

Csőröm szájában egy rím kavarog,

és én turhaként kiebrudalom.

Nyugalmas percek, nyugodt nyugalom...

Nézem a kezem, s gőggel uralom

remegéseit, amikor vacog.

Nem vagyok termék, nem érdekeltek!

Dicsbe zárt közöny az életemnek

halált kattogó percmutatója.

Nincs megváltáska, csak sör és jóga.

Terpeszben ülök, és kelekótya

mantrát üvöltök a néma csendnek.

Még korán van, ne ébressz fel!

A napsugár sem térdepel

az ablakom mocska előtt.

Megtisztítom, veszek kendőt.

Tiszta lesz majd, mint a remény.

Zsebemben a lottószelvény

egy jobb sorsot füllent nekem.

Reményt vettem, bűnbe estem.

Korán van még, kávét iszom.

A kesernyés életiszony

jól illik a cigi mellé.

Az anyatej csupán mell-lé.

Kéne mellém egy másik én!

Figyelném a cigicsikkén

a füst búsan bágyadt táncát.

Nézne engem, s tudnám, átlát.

Én csak egy te lennék neki,

de a mások szemében mi

ővé válnánk, s mi lennénk én.

Két puha toll egy cinegén.

Messze szállnánk.

Vörös illata van a rózsának:

szaglom a hideg szirmait éjjel.

Kisvödör vagyok, és homokvárak

közé hajított lelkem itt ég el.

Beinhalálom a vörös rózsát,

táncra perdülök az illatával.

A csend hangtalan hangon oson át,

így születik meg egy szomorkás dal.

Annyira fázom!, hideg a sötét -

hiába szítod tűzzé a szirmod.

Jéggé olvadó szívemből föléd

glóriát fontam, s az megvakított.

Táncol a nádas, bökdösi a szél,

durmol még árnyas zugában a tél.

Esőcsepp esik, kacsákat mosdat,

s ők sután lesik a bágyadt holdat.

Felhők az égen, sorsok a parton,

szívem tünékeny fénye az alkony.

Szürke az ég bár, de tarka a gally,

százszínű képtár az őszi talaj.