Daneel blogja

Az eső illata

Csipp-csepp, csepereg az eső,
házak tetején kopogtat.
A szürkületben száz felhő
öntözget liliomokat.

Sáros lesz a földút; földúlt
faviskók fekszenek holtan.
Feléleszti őket a múlt,
s fel is állnak tornasorban.

Csipp-csepp, csepereg az idő,
s ráncossá ázik az arcom.
Nézd, egy város ragyogni nő
pár deszkából a tóparton!

Egy másik pedig hamu lesz:
amulett az emlékekben.
Előbb fáj, majd megfakul ez,
s szeretettel emlékezem.

Csipp-csepp, csepereg az ember.
Óceánná cseperedik,
kontinenssé cseperedik,
puskacsővé cseperedik,
vallatóvá cseperedik,
hazugsággá cseperedik,
mégis el fog jutni egyszer
a szent mennybemenetelig.

Szavak itt, csere ott

Azt mondják, minden út Rómába vezet. A földút, a betonút, a rút. A kiskacsa is, mikor megérkezik Lengyelországba, csak ezt hápogja: Dzień dobry! Gdzie jest Rzym? Hogy választ kap-e, nem tudom. Nem az a kiskacsa szerepe, hogy megtalálja az anyját, hanem az, hogy eljusson Lengyelországba, ahol a jelen példában Róma is található. Mehet gyalog, taxival, akár repülővel is: az a lényeg, hogy megtegye azt az utat, amire rendeltetett. Pliccs-placcs, esik az eső, az olasz határ közelében pedig az emberek sopánkodnak. Az emberek szeretnek sopánkodni. Egyesek szerint ez VIII. Sopánkodusz római császárra vezethető vissza, aki a legendák szerint feltalálta a sopánkodást. Mások úgy vélik, hogy erről is a külföldiek tehetnek. A rút kiskacsák. Persze, ez is csak egy interpretációja a valóságnak. Ami nekünk rút kiskacsa, az másnak lehet prémium vacsora vagy a nagymama reinkarnálódott lelke is, nem ez a lényeg. Nem a rút kiskacsa a lényeg, nem az a fontos, hogy az anyjához készül. Csakis az, hogy az a szerepe, hogy odajusson. Ha ezt megteszi, teljes életet élt, mert odafent valaki kipipál a neve mellett egy rubrikát, és hirtelen teljes ember lett. Elnézést, teljes kiskacsa. Két feladata volt az életben. Megtalálnia ezt a szerepet, majd teljesítenie azt. Utána teljes szabadság vár rá, mert tudja, hogy felelősség már nem béklyózza meg. Mehet, ahova akar. Vagy maradhat is.

Mi a szép?

A legszebb dolgok ott vannak,
ahol megtaláljuk őket.
Lelkünk gyöngykalitkát farag,
mit vágyakból szőtt tető fed.

Csak hitegetjük magunkat,
ha megtöltjük a ketrecet.
Szívünk mélye mégsem mulat,
mert a szép csak szabad lehet.

Bármikor megcsodálhatjuk,
de nem sajátíthatjuk ki.
Nincsen olyan vágylakta zug,
hol ne akarna kihunyni.

A szép mindenben ott lapul:
kakasszóval köszönt reggel,
tavaszi záporrá halkul,
majd szerelmesként enged el

az esti búcsúzás közben;
a szép a Dunában folyik.
Lopva nézem, hogy erőtlen
fodra kileng a partokig.

Szép a születés csodája,
s gyönyörű a sírfelirat.
A temető félhomálya
könnyeinkkel földet itat.

Szép az őszi erdő vörös
avarát kotró disznóláb.
Meglendül most: egy göcsörtös
faágat taszigál tovább.

Valami koppan a földön!
A kalitka törött össze.
Üres volt, egy cseppnyi öröm
sem volt ott bebörtönözve.

A jó

Minden a jó felé halad,
de a jó nem emberszemű.
Emberszerű, ember elvű:
ez mind csak belőlünk fakad.

A jó nem eszik reggelit,
a buszt sem kési le soha.
A jó nem siet sehova,
mert mindenhol van. Benned. Itt.

A jó nem beszél nyelveket,
s bíráskodni is képtelen.
A jó csendes tájképeken
mosolygó, fagyos lehelet.

A jó benne van a kőben,
de nem a kőért létezik.
A jó egy nyugodt perc. Ez itt.
A jó néma szóval dörren.

Egy vándor; sosem ismertük,
de sokat beszéltünk róla.
A jó egy sosemvolt szoba,
s mi vágyakból kifestettük.

Állókép

Fagyos utcák, üres terek,
kihalt házak, szürke égbolt.
Modern gulág, dolgos kezek,
ember-tárgyrag, lelki félholt.

Néma ország, csendes város,
szótlan kínba dermedt szobrok.
Poros szobák, szétült vánkos,
fakó tinta, halvány sorok.