Daneel blogja

Bécsi keringő haladóknak

  

Körbejárunk, táncoktatás

közben fürgén helyben futva.

Rátaposunk a lábunkra,

majd ön-gondolatolvasás

következik: miért tettük?

Mit ártott nekünk az a láb?

Rosszabbul topog, és gyatrább

tönkjére cípőt venni nyűg.

Innentől egy lábbal futunk,

szolidárisan, zokniban.

Egy túlbuzgó úr zoknitlan

edz középen: belefúlunk.

Hogy javítsunk a helyzeten,

kinyitunk néhány ablakot.

Nem mellőz minden alapot,

hogy fél lábon lehetetlen

nem kizuhanni az útra.

Sántítva bemegyünk újra.

Ekkor sikerül rálépnünk

egy lábunkkal önmagára.

Nincs más hátra, levitálva,

szellem módra kell felérnünk!

A tanár a zord szemeit

szemtelenül szegezi ránk.

Így nem lát jól. Vakon szól ránk:

 

 

"Ti mit lábatlankodtok itt?"

Mi nem felelünk, csak újra

kilevitálunk az útra.

Fatális tévedés

  

Egy nap az ember feláll a foteléből.

Előtte, a poros asztalon sok éve

halogatott célok stócban félretéve,

melyekre ő munka közben sosem néz föl.

 

Késő bánat: már másodszor is csengettek,

mire ő morogva lesöpri az asztalt.

Sok lap hullik a földre, sok mindent akart,

keveset ért el, és semmit sem tarthat meg.

 

Tétován végignéz a hálószobáján,

majd rágyújt, holott idebent ezt kerüli.

Milyen lesz az élmény? Szürke? Rendkívüli?

Füstkarikát fúj, s megnyugtatja a látvány.

 

Elnyomja a csikket, kinéz az ablakon,

majd műmosollyal int a tükörképének.

Kellemes élete volt, és ez a lényeg;

újra átélné, ha lenne rá alkalom.

 

Megvakarja az állát, majd bozontosan

ajtót nyit: jöjjön, aminek jönnie kell!

Egy fiú áll az ajtóban egy mopeddel.

"A pizzafutár! Nem erre számítottam…"

Állva nem lehet verset írni

  

A szökőkút csendben csobog.

Izzadó testtel bámulom,

szédülök, s ő velem forog.

 

Ezt a vén padot már unom!

Csendben füleli, mit mondok

lapomnak minden nyárutón.

 

Verseimet úgy kezdem el,

hogy lehelyezem ülepem,

majd popómra ihlet felel.

 

Azt tanítják, hogy türelem

s szorgalom, mi a vershez kell,

holott a segg a fő elem.

Alagút

  

Két ember között, ha fal van,

eltávolodnak majd halkan.

Az egyik talán hátranéz,

a másik szólni hátha kész,

de maga mögött nem társat,

csupán egy idegent láthat.

Ha utána próbál nyúlni,

múltja sosem fog elmúlni.

Sikert csakis akkor arat,

hogyha ledönti a falat.

Mert átszeli a mélabút

a két szív közti alagút.

 

*

 

Az ember egy olyan iránytű,

amit egy mágneses Toyota

önvezérelt személygépjármű

késztet ostoba karambolra.

Otthoni munkálatok - Haladó szint

 

Az előszobában kiégett a villany,
furcsa félhomályba borult így a lakás.
Égőért mennék, de a kedvem elillan,
mert testszagomra nem elég az Axe-hatás.

Szóval először meg kellene fürdenem,
majd tiszta testtel-szívvel mehetnék érte.
De Győrfi Pál megkért, hogy dicső ülepem
ne riszáljam házon túli messzeségbe.

Még mindig nincsen fény az előszobában,
pedig lélektanilag is szereltem már:
mosollyal kérdeztem az izzót, ma hogy van,
hogy megérthessem, mitől lett fény-szakadár.

A villanykörte viszont végig néma volt -
jobb híján megpróbáltam lefizetni őt.
De makacs módon az ujjal beletuszkolt
ötvenesek hatására csak csörömpölt.

Na, most már tényleg sötét van a lakásban,
boltba kéne menni, de túl lusta vagyok.
Lelkembe szívom a sötétséget bátran,
elfogadom, majd azzal azonosulok.