Daneel blogja

Hideg

Legbelül

megrendül

a szív.

Egyedül

menekül,

de vív.

Kardot ránt,

száz orkánt

tördel.

Alkonytájt

egy holt lányt

ölel.

A szeme gyémánt,

az ajka bársony.

Megnyugvás gyanánt

ringatja álom.

A szeme csillog,

az ajka árnyék.

Szíve egy billog,

mi kihűlt már rég.

Emberi szobor,

összetört kellék...

Sorsod elsodor.

Ép voltál nemrég.

Emberi nyomor,

isteni játék.

Csattan az ostor.

Élni ajándék.

Szívemmel sejtem,

hogy szíved figyel.

Könnyező szemem

nyugalmat színlel.

Vihar

Álomból ébred fel -

szívében élettel,

holtakat igézni.

Rekedten mormog csak,

rekettyebokroknak

zörgését idézi.

Nem tudom, mit akar,

föld vagyok, az avar

ölében bújkáló.

Ő pedig egy orkán -

hevétől az orcám

könnycseppként átlátszó.

Kifaragtak

Kacatok közt marionett,

koszos feje zokniból lett.

Ha ránézel, rád mosolyog,

ha rugdosod, némán morog.

Meglóbálod, és ő táncol,

elrabol az olvasástól.

Jobbra lépked, balra lépked,

mosolyog rád, figyel téged.

*

Marionett, mesélj mesét!

Milyen érzés volt a nemlét,

mikor egy kéz kifaragott?

A semmiben úszkál hangod.

Tölgyfa voltál a templomnál,

vastag voltál, élet voltál.

Januárban döntöttek le,

szükség volt pár ölnyi helyre.

Kifaragtak. Emberarcod

dühvel vágott ezer karcot

egy öregúr könnytől tiszta

kezeinek ráncaiba.

Azért küzdött, hogy utánozz.

Út voltál a kisfiához,

az emlékek gyásztól fakó

ösvényén is vigasztaló.

Azzá lettél, mi elveszett.

A forgács szült egy gyermeket.

Mondd, milyen volt újra élni?

Elpusztulni? Visszatérni?

Zoknit húztak a fejedre.

Mocskos vásznán pár cseresznye

kandikál ki a koszon át.

Rajzoltak rá egy koronát.

Az öregúr már nem szuszog.

A lét végén van egy szurdok,

és ő egy nap, két perc között

mosolyogva beköltözött.

A sírkövén nincs üzenet,

így üzeni most a csendet.

Milliónyi dolgot mesél,

ha gondoktól csendes az éj.

Egyedül vagy, marionett?

Magányodból egy szirom lett,

mit a szellő óvva hordoz?

Benézhetek magányodhoz?

Nem válaszolsz, csak képzelem,

ahogy itt ülsz, szemben velem,

és figyeljük az olvasót,

aki minket elolvasott.

Latte

szívem minden nap másé
de éjjel visszakapom
a vér nem válik kávé
folydogál az asztalon

azt mondják a koffein
a nyüzsgő ember álma
ezért élek nokedlin
s a margarinom Ráma

futunk futunk loholunk
a hajunk mégsem lobog
futunk futunk loholunk
mondjad hát nyerni ki fog

valaki csak győz végül
legalábbis azt hiszem
jogart kap örökségül
s trágyadombon lesz isten

jó neki én tapsolnék
de kávét szorongatok
kell nekünk egy kézifék
meg lassabb fokozatok

hogy ne pörögjünk tú... tú... tú... túl

Homlok, homlok, mit rejtegetsz?

Ráncos, sápadt emberhomlok:

ellepték a napi gondok.

Krikszkrakszokat rajzolt a múlt,

a homlokon vad csata dúlt.

Néhány rovás erdőt mímelt,

s napsugár volt pár csöppnyi sejt:

ráktól fénylett a horizont.

Lámpást gyújtott megannyi gond.

Nyirkos homlok, te izzadtál.

Mindent felfalt az a dagály,

mikor könnyed könnyed terhe

ránehezült a lelkedre.

Egy óceán lett a világ,

s a hullámok harcra hívták

azokat, kik megfulladtak.

Prófétáit a holnapnak.

Nem győzhettek a hullámok,

meg volt írva, hogy itt más fog.

Nem győzhettek az emberek,

a testet a rák ette meg.