Daneel blogja

A fülke

Éjjel a tücsök fagyot ciripel,

vacog a koldust betakaró hold.

Vonat az élet, mindenki bliccel,

és ócska viccel hazudunk mosolyt.

Szavakból sínpár; zakatolsz: sírnál,

de vérszín tintád nem rajzol könnyet.

Szöges a padló, lent egy fakír hál

csalfa álmokat. Horkol. Így könnyebb.

Diskurzus

- Nyissál ajtót, senki keres!

- Nem tehetem, még álmodok.

Méla lelkem egy szerelmes

lány szívében topog. Boldog.

- Fel kell, ébredj, az élet vár!

- Várjon hát rám! Én vártam őt.

A karórám számlapján már

köd mérte az új esztendőt.

- Ha nem jössz ki, én megyek be!

- Ha te bejössz, társam leszel.

Együtt nézünk akkor szembe

két sírkőnyi végtelennel.

Petit

Ami kicsi, megnő.

Énekel a magnó,

az évekkel táncol.

Csörgőd már gyászfátyol.

Az idő elhajít.

Könnyünkből űlhajót

balkácsolunk össze.

Megyünk. Velünk jössz-e?

És mégis

Csöndben egy fütty, jin a jangban,

egy álmoktól kialvatlan,

tavaszi dél csillagfénye.

Egy sminktől rút világszépe

vörös rúzsán egy cseppnyi kék.

Embertelen emberiség.

A varázsló meggymagja

A varázsló egy meggymagból

alkotta meg a szerelmét.

A pálcáját széke alól

vitte hozzá egy agg cseléd.

"Csiribú is, csiribá is!

Hókusz-pókusz! Nőjön a mag!"

Míg dörmögött, kint az ánizs

hajtásai megdagadtak.

"Csiribúzzál, csiribáljál!

Hókusz-pókusz! Miért nem nősz?"

Minden bűbáj egy virágszál,

mit elsorvaszt a hideg ősz.

Az eső csak esett, esett.

"Kicsi meggymag, felelj nyomban!

Miért nem nősz? Kapsz egy testet,

miért feslett szívem dobban!"

Pici maradt, pöttöm maradt,

hiába a varázsige.

"Kicsi meggymag, légy már szabad,

ingyombingyom és tálibe!"

Ekkor lágyan megpuszilta.

Nem kiabált, nem varázsolt.

A mag kikelt, apró szirma

emberré nőtt. Szőke lány volt.