Finito - Korai

Finito

 

 

Ismét a semmibe hullt a világ,

tenger függöny zárta elődeit,

és az újnak bíbor szeglete itt;

újra, mert lakói megálmodják.

 

Mint egy keserédes szimfónia,

mit a karmester meg- és megakaszt,

a dal végére hintve csöndtapaszt,

úgy követi múltunk a fóbia.

 

Akár egy visszatérő álomkép,

amik közül eltűnnek a napok...

Két lobbanás közt a semmi vacog,

mi fátumunkba tűnőn visszalép.