Cinegék - Délutáni éjjelek

Cinegék

Szürke esőcseppet szirénázik az út,
nedves dallamára tapos rá a város.
Kerekek forognak, a szellem elaludt,
az alkotó tolla létezni is álmos.

Tá-titi-tá-titi: az élet kopogtat.
Kinyitom az ajtót, de ő már odébbállt.
A szellem elrepült, de gépe dolgozgat,
s hangyamód nyüzsögve zakatol éjféltájt.

Fekete-fehér volt a téli szivárvány
a háztömbök felett táncikáló szmogban.
Zöld cinegék ültek kábán az ég hátán,
a betonvilágtól távol taszítottan.

Régi ismerősként repültem melléjük,
rágyújtottunk egyet, majd néztük a tájat.
Dermedt volt a világ, mint akin kötél függ,
s halott szemeiben fajunk csak káprázat.

Csontváz volt a beton: a szájába betöm
egy generációt, majd hangosat böfög.
Millió szobában, millió képernyőn,
millió életút visszafelé pörög.

Millió palackban millió szellemet
sorvasztott el sunyin a búfelejtő korty.
Akadozó járás, förtelmes lehelet,
és millió ember, ki valaha több volt.

Van, ki az égre néz, van, aki majonéz
a sorstalan élet sonkás szendvicsében.
Cinegéből készült. Illata megigéz,
s azért vagyok ébren, hogy újra átéljem.