A vén horgász - Délutáni éjjelek

A vén horgász

Köd nyaldossa a tópartot,
puha leple a földre száll.
Az avaron egy sün mászkál,
sürög-forog, majd odébbáll,
a lábnyoma marad csak ott.

Hideg a tél, de eleven,
brekegéstől hangos a táj.
Egy rókapár csöpp odvat váj,
s a nyugalom, mint egy ragály
telepszik meg az emberen.

Csobban a víz, csitul a tó,
a vén horgász némán figyel.
Kabát helyett ráncot visel,
s egész lénye egy égi jel,
egy húsba zárt indulatszó.

Vak szemében hideg tűz ég,
így szívével néz körbe ő.
A nádasból sétál elő
estefelé, mikor felhő
fakítja a tó kék tüzét.

A sárba ül, s kérges talpa
hableányként csobban egyet.
Horgászbotját maga mellett,
lágyan tartja; mint egy ebet,
kezével úgy csitítgatja.

Kapása van, az ijedt ponty
hattyúdalát tátogja épp.
A vén halász szemében szép
gyöngy lesz a könny, a halhoz lép,
s óhajára most igent mond.

Csobban a víz, csitul a tó,
a vén horgász némán figyel.
Eggyé olvadt már a vízzel,
s egész lénye egy égi jel,
egy angyali muzsikaszó.