A néma utazás

A néma utazás

Nem kellenek szavak,
a tudás hallgatag.
Ott van az erőtlen
imbolygó szellőben,
mikor korokon át
fújja az út porát.
Rálépsz a betonra,
s bánatát elmondja
az elszürkült aszfalt;
képszerűen szavalt,
motorhalk énekkel,
és te emlékezel.
Rágyújtasz a soha
nem múló pokolra;
a világon átnyúlsz,
és füstkarikát fújsz.
Vándorolsz, bóklászol,
minden reggel máshol
zargat ezer szilánk
fényeként hajnalláng.
Minden táj eltemet,
mert magad keresed.
Minden erdő üzen,
köszönt minden üzem,
patak, s bűntől álmos,
pusztai kisváros.
Nem kellenek szavak,
azok csak elhalnak.
A sors könyve lapoz,
s te elmész magadhoz.
A világ végére
mutató térképre
nézel, és elindulsz.
Vagy győzöl, vagy kimúlsz.
Hónapokkal később
megragadsz egy vésőt
a Föld széle alatt,
s ledöntöd a falat.
Az égbolt felszakad,
de a Nap fent marad.
Nem kellenek szavak,
a bölcsek hallgatnak.
Vasárnap délelőtt:
ott állsz magad előtt.
Elárvulva felnőtt
lelked örömet szőtt
a füstös vénádba:
hang lettél, zaj, lárma,
s feltörtek a szavak.
A hülyék hallgatnak.