A napszámos nem akar dolgozni - Bis morgen

A napszámos nem akar dolgozni

A szívem egy város.

Holdfénytől homályos

gépfeje arctalan.

Fény ásít, hajnal van.

Egy kakas felharsan,

s felnyög a napszámos.

- Vár a föld, munka vár!

- Vén vagyok, soha már!

Túl kérges a kezem.

Az élet szerelem,

de az én szerelmem

kihűlt már, messze jár.

Barna volt, kacér volt,

szemében a félhold

kiflije pislákolt.

Fürkészte a távolt.

Mennydörgött és lángolt

szemében az égbolt.

Egy éjjel elköszönt.

Arcomra a közönyt

könnyekből festettem.

Az élet szerelem,

de kérges a kezem,

és szívem is kőtömb.

Álmodom napközben,

míg éjjel rám szökken

lidércként az ábránd.

Gyűlölöm a magányt,

de a csend sosem bánt:

meghajol előttem.

Nem tudom, mi igaz,

mi hamis, mi vigasz,

s mi csupán látomás.

Nem élek, sorsom más

úton jár; megtorlás

csak csókod, amit adsz.

Nem tudlak szeretni,

a múltam seregnyi

láncszeme megkötöz.

Menj innen! Mért is jössz

utánam, mért törődsz,

mért akarsz etetni?

Vén vagyok, soha már!

Vén vagyok, vén madár.

Egyre csak zuhanok.

Munka vár, föld vacog,

köpködik harmatok,

s veri a barna sár.