A fenti szomszéd - Dúdol a múlt

A fenti szomszéd

Csontváz kopogtatott a lelkem ajtaján,
porladó kezében megváltás volt talán.
Nem nyitottam ajtót, mert magányra vágytam,
az öröm perceit nem kerestem másban.

Mégsem hagyott békén, ismét kopogtatott,
minden kósza léptem halálszín fogatot
vetített jajszóként a hófehér falra.
Szívemben dörömbölt, és nem hagyta abba!

Én voltam a kulcslyuk, kinéztem magamon,
és csöpp üveggömbbe zárt tavaszi alkony
véste retinámba a világ dögszagát.
Én voltam idebent, s én voltam odaát.

- Jó estét! - a csontváz kalapját levetve
vetette karjait tétován keresztbe -
Igazán sajnálom, hogy megzavartam Önt,
de már elfogyott az emberség odafönt.

- A mennyország számlájára töltsem?
- Nem kell, feljebb lakom a háztömbben.
Sajnos reggel eltört a vezeték.
- Értem. Tehát fél liter emberség...

- Valahogy úgy, holnap visszaadom.
- Várhat, lesz rá adekvát alkalom.
Ennyi volt, a csontváz lassan elcsoszogott.
Az ajtót néztem, és tudtam: sosem volt ott.