D.Eniko blogja

Piros kendő, rakott szoknya,

asszony pajti kezét mossa.

Gombóc készül ebédre,

ember ura örömére.

Lesz ott szilvás , lekváros,

nudli is, mert hagyományos,

rakja őket egyesével,

jár a keze sebtében.

Dalólászik főzés közben,

hamisan, és önfeledten,

aztán eszébe jut nyomban,

ő sem lehet  ápolatlan.

Gombós ízletesen gömbölyű,

Asszony illatosan gyönyörű,

elidőzik tükör előtt,

hej, de rámegy a délelőtt.

Hazajött a drága ember,

tálalva is szeretettel,

falná őket jóízűen,

de foga beletörik egyszerűen.

Könnyes szemmel megszólalna.

-Fogorvost, most azonnal!

 De torkán akadt a kemény falat,

Asszony nézi a borzalmakat.

Ijedtében hátát veri,

fakanállal ütlegeli,

megunja ezt a gombóc is,

Jaj, az asszony brutális!

Fellélegzik drága ember,

ebéd már a padlón hever.

Túléltük a gombócokat,

Labdázzunk velük a kertek alatt!!

Halandó vagy, így szültek a világra,

lehet imádkoztak érted hitek templomába.

Jöttél, mert akartak. Adtak bőven útravalót,

amivel visszaéltél életedben furcsamód.

Adtak neked tehetséget, harsogó sikert,

nyomodban jártak, zengték a mestert.

Tapsolt a közönség,állva dicsőitett,

kapkodtad a levegőt, híred émelyitett.

Ágyadban feküdtél, magad elé meredve,

sikertől, dicstől megrészegülve.

Nehéz volt a kereszt, tehernek érezted,

Súlya mélységekbe húzott,ez lett a végzeted.

Könnyitenél végleg ha lehet, lelkeden,

ópium pora pezseg lassan nyelveden.

Mákvirággal tüzdeled párnád széleit.

 Elalszol. Megadják magukat érzékeid.

Lépsz, meleg az út pora, nem érted,

hisz hideg van kinn, az út nem éghet.

Távolban, ott, ismerősök integenek.

Istenem! Ősök azok,akik már nem élnek!

 Nyugtázva mondogatod magadnak,

felébredek mindjárt,kelek a hajnalnak,

de lábad visz előre, egyre jobban éget,

a hangos zajtol dobhártyádat véded.

Még nincs vész,de érzed, eleget láttál,

fordulnál vissza,de ajtóban kattan a zár.

Valaki hátad mögött neveden szólit,

fekete palástot a válladra borít.

Istenem segíts! Szíved füledben zakatol,

-Csak pihenni akartam,s közben imádkozol.

-Gyere gyermek,itt is halljuk hangodat,

arkangyalok kórusába fogadlak.

Távolba vitt utam, messze tőled el,

hívtak a bércek,szívem tele reménnyel.

Mentem utamon,hátra sem néztem,

magamról az anyai féltést letéptem.

Éreztem a szabadságnak édes ízét,

pajkos mosolyok huncut csínyét,

fel-fel szárnyaltam magasba,

jeleket hagytam taposott utamba.

Nem tudtam milyen az ha fájt,

mikor tüskés rózsa ontotta a bájt,

szórta vérvörösen illatát arcomra

könnyeket mosolyogtam ezer alkonyra.

Nem tudtam akkor, hogy az út kavicsos.

Szisszenve léptem.Anyám,ez fájt most!

Mentem tovább,haladtam bátran,

múltam maradt lábam nyomában.

Maradt a múlt. A hiány marja emlékeim,

anyám az,ebben nincsenek kétségeim.

Leteszem a mát, itt hagyok mindent,

ha csak egy percre is, de lássalak téged.

Megállok előtted, látom  remegő kezedet,

botodban tartod nehéz testedet.

Ráncaid alatt boldogan mosolyogsz rám.

Hazajöttem.Hiányoztál jó anyám!

Lépteid alatt rengett a föld,

múltamra repedést dörzsölt,

karodban remegve nyugodtam.

Múzsám vagy, akkor már tudtam.

Vagy nekem búzaszem a kalászban,

mi arannyá érik a napsugárban.

Kenyeret adsz lelkem asztalára,

csengő dallamot ajkam szavára.

Vagy nekem szőlőben a bor,

ha énekellek  pezsegve forr,

 minden cseppjétől részegülve,

alélok szemeidben elgyengülve.

Vagy és leszel nekem örökre,

mécses lehunyt szemeimre.

Örizlek magamnak,s viszlek odaát,

Angyalok is hallják szerelmem lágy szavát.

Mint nyári eső után a napsugár,

mely simogatja   az élet ráncait,

mikor beléptél a szívem kapuján,

így édesgetted te is életem virágait.

Ne hagyd, hogy a múlt sodorjon,

ami elmúlt, nem a te hibád,

inkább pihenjen fejed vállamon,

tárd ki előttem lelked kapuját.

Engedj magadhoz közel édes,

engedd, hogy szerelmünk szép legyen,

vágyaid álma mindenre képes,

ha hiszünk az égiek erejében.

ha eljöttél, hát maradj velem,

csak énedet add, és semmi mást,

veled lenni az a szerelem,

mely befedi az élet nehéz sátorát.