D.Eniko blogja

Már aranyba értett a búzamező,

a szőlőfürtök édesen kínálták borukat,

akkor jöttél hozzám, s a kék lóerő

száguldott veled a kertek alatt.

 A hónapok évekké nőtték magukat,

 ő hűségesen szolgált minket,

 nem számított, hogy mállott a burkolat,

 a kék szín lassan szürkévé lett.

 

Remegett a kormány a kezünkben,

a váltó alatt öregedett a futómű,

s nagyra nőtte magát szemünkben,

mikor Hargita útjait bejárta gond nélkül.

 

Szerettük nagyon a kék csodát.

Az utak törvényét benne bifláztam,

tanultam ülésén a jobbkéz szabályt,

és álmomban mindig belőle vizsgáztam.

 

Bizonytalan lett a négy kerék,

a biztonságunk pengeélen táncolt,

megöregedett, s tudtuk itt a vég,

eljött az a nap, mikor elváltunk.

 

Hangosabbnak tűnt a kék motor,

mikor a kapun kifordultak vele,

beborult az ég a horizonton... 

Nem sírtunk,

csak könnyekkel lett a szemünk tele.

 

(  Fiat autónk emlékére)

 

 

 

 

 

Csak egy pillanatot kérek tőled,

hogy elmondjam, mi bántja lelkemet,

hogy elmondjam, mily idegtépő az élet,

ha keresel valakit, s elveszettnek véled.

Őrült ember, ne kínozd magad,

ne keress kincset a szemét alatt!

Hiába reménykedsz, az csak megöl,

maradj egymagadban, ez neked az öröm.

Hát nem látod, hogy senkinek nem kellesz,

hiába van minden, ami téged  angyallá tesz.

Keresel valakit, az téged megvet,

nem adhatod át neki a szerelmedet.

Vágyak embere, röhögnöm kell!

Minek hoztak téged a földre le?

Kánaánt álmodsz életed perceiben,

s ahová lépsz, sivár lesz minden.

Csak egy pillanatot kérek,

hogy élvezhessem az életet,

csak egy pillanatig szeresselek téged.

Ennyit adj nekem, többet nem kérek.

Minek neked a pillanat?

Kínlódj csak a remény alatt!

Tőle megváltást soha nem kaphatsz,

túl sok amit kérsz, hát magadra maradsz.

Körülöttem a néma csend,

most már egyedül maradtam.

Nem akartam uralkodni felette.

Csak éreztetni, hogy mennyire szeretem.

Vártam, hogy azt mond: Megérkeztem,

 és csak veled élem le életem.

 Vártam, hogy őszintén szemembe nézz,

 és azt súgd a fülembe: Szeretlek, és kész!

 Vártam, hogy szíved szívemhez érjen,

 s egy pillanatra megálljon az élet.

 Vártam e csodás pillanatot,

 melyben csak mi lehetünk boldogok.

 

Semmi más nem volt ez, csak egy álom,

 

mit egy lány álmodhat egy meleg nyáron.

 

 

Sápadtan nézek a tájra,

szemem könnyekben fürdik.

Milyen napom adatott mára?

Hideg. Mely nélküled telik.

Lelkemben régi emlékek élnek,

melyek arcodat elém hozzák.

Szívemben vágyak kelnek,

ha érzem tested illatát.

Kezed gyengéd kutatását

érzem gyöngyöző testemen,

lágy zuhatagként adom át,

érintetlen érzelmem.

 

A porban két gyöngyszem,

kit az élet egymáshoz sodort.

Imát fűzhetek-e  érted,

hogy maradj velem, és kezemet fogd?

 

 

 

Mond Isten! Mivel érdemeltem,

hogy szereteted oly mérhetetlen?

Fiadat küldted értem a keresztre,

vérbe fagyva bűneimet eléd tette.

Mond miért e nagy áldozat,

mit érek neked, ha halál sem változtat.

Minden kínt és fájó érzést,

levettél vállamról, hogy a keresztre vésd.

Nevedet néha haraggal emlegetem,

Hisz néha nem értem, miért vagy nekem.

Azt se, hogy áldozatot küldtél,

s mégis pokolra juthatok vétkeimért.

Sok kérdés, és sok talány,

mit emberi ész nem magyarázhat tán.

De majd egyszer ha térdedre ültesz,

ugye elmondod, te engem miért szeretsz?