D.Eniko blogja

     Történetem,mellyel bővítem írásaim tárházát,nem indult oly boldogító módón,mint ahogy a befejezése mutatja.Párom testvérét rohammentővel szállították kórházba,szívműtéten esett át,mondhatni,nagy szerencséje volt,hogy az égiek még marasztalták a földi életben.A család aggódva,félelemmel lelkükben várták a biztató szavakat az orvostól,de szerencsére Zoli szíve tovább dobogott,talán erősebben mint annak előtte. Pár napos kórházi ápolás után boldogan, mondhatni épségben hagyhatta el a kórházi szobát.Mielőtt ez megtörtént volna,párommal meglátogattuk a kis "beteget". A hatodik emeletre sokféleképpen fel lehetett jutni,de a mozgó lift nagyon izgalmasnak tűnt,főleg számomra,hiszen gyerekkorom pillanatképei elevenedtek fel bennem.... .Volt benne valami veszélyesnek mondható feelingje,hiszen figyelni kellett a megfelelő pillanatra,mikor lehetett belépni,illetve kilépni belőle.

          Látogatásunk elégedett,és örömteli volt,hiszen Zoli testvér mosolyogva,s életerősen fogadott minket,s minden aggódást elmosott,mely lelkünket beárnyékolta.

         Boldogan,kézenfogva indultunk a mozgó lift felé,s hirtelen,ötlettől vezérelve,odasúgtam a párom fülébe:

         -Ha két emelet közé érünk,kérek egy lopott csókot,de úgy,hogy senki se lássa!

         Nem kellett kétszer mondani,hiszen párom is benne volt az ilyenfajta huncutkodásba,főleg,hogy boldogság járta át minden porcikáját Zoli miatt,s már repült is az első csók a két emelet között :) No,de ami jó, abból kérek még, nem elégedtem meg csak eggyel,több is kellett,s a következő két emelet között is csentem egy másikat,még édesebbet.Már nemcsak mosolyogtam,hanem kuncogva szorítottam össze a fogaimat,mert annyira élveztem ezt a gyermeteg viselkedést.Papi is nevetett,főleg,mikor a következő két emelet felé közeledtünk,s loptuk volna a harmadikat is,de megállj!!Egy párocska is állt a lift előtt,s szerettek volna beszállni,de nekik nem jutott hely.Szavuk elakadt,mikor látták huncutkodásunkat,s néztek utánunk ahogy a lift szépen kényelmesen haladt a következő emelet felé.Mikor kellő mélységben voltunk, annyira, hogy épp csak láttak már minket,máris koccant ajkunk s ízlelgettük egymás csókját.Persze minden kis titkos pillanatot kihasználtunk,s leérve a földszintre,egymásra kacsintva mentünk az autó felé,mint két csibész,aki tiltott gyümölcsbe harapott.

          Úgyhiszem ,e beteglátogatás volt a közelmúltamba a legvidámabb részemről,s párom részéről ,de mindennek ellenére a kórházakat sokáig elkerülném,ha lehetséges....:)

December 6-án este,mint minden jóravaló gyerekhez,hozzánk is bekopogtatott a kedves Télapó.Siettében a csomagomat az ablakba,a papiét a csizmájába dugta,s aztán nesztelenül osont tovább a csillagos éjszakába.Mit mondhatnék,örömömben elpityeregtem,mert azt hittem,hogy a jókislány már a múlté:)).A "hinnye mami,megjött a Mikulás!"-papi féle rikkantás se maradhatott el,s örömünkben,kibontogattuk a csomagunkat,s nassolni kezdtük a rengeteg finomságot amit a zacskóba dugdosott.Persze a nagy csokimikulást kitettem az ablakba,jelezve minden arra járó embernek,hogy lám-lám itt is jó "gyerekek"laknak.

Pár nap elteltével,nagyon sóvárgott a szívem,s persze a nyelvem ízlelőbimbói,hogy megtörjem a varázslatot,s megkóstoljam a csokimikulást,de nem is kellett sokat gondolkoznom,mert papi nagyon támogatta a gondolatomat.Hát megtörtem,s hmmmm...de jó,de finom ,nyeltük le a finom csokifalatokat.De megállj!!Holnap is élvezni akarom ezeket a perceket,hát elraktam a konyhaszekrényre a maradék csokit,persze papi legnagyobb bánatára,s lelkére kötöttem,hogy majd holnap ehet belőle ismént.

Másnap délután hazaérve,hült helyét találtam a csokinak.Mi történt itt?Hol van a csokim?Rögvest hívtam papit,s remegő hangon kérdeztem,hogy mit tud  a történtekről.-Mind megettem!-ez volt a hideg válasz.Kétségbesésemben csak annyit mondtam neki:-Soha többet nem állok szóba veled,megetted a mikulásomat,amit tőled kaptam!!!S azzal lecsaptam a telefont.

Délután papi hiába jött haza,hiába bújt hozzám,hiába ölelt meg,csak hideg jégcsap fogadta,s néma tekintet.Némasági fogadalmat tettem,s örök-harag volt az elvem,három napig.:)Megis lett ennek a következménye,mert papi nem találta a helyét....jött-ment,mesélte a napi történteket,kérdezgetett,de én hű maradtam az elgondolásomhoz.Még meg is maszírozott(persze,magamban ezt nagyon dícsértem,hogy jujj de jó nekem,s milyen jó sorom van),de akkor se szólaltam meg.Már estefelé odajött hozzám,átölelt,s annyit mondott:-Mamikám,szólaljál meg,mert már nem bírom sokáig a hangod nélkül!!!!

Ekkor azt éreztem,hogy én megzabálom ezt az embert,a akkor vátoztattam meg döntésemet,hogy amint módom lesz rá,szép lassan újra fogok vele kommunikálni,s mi is lenne az első szó amit mondhatnék neki!!!Szeretlek,mert ez az legfontosabb,úgy hiszem.(Útóirat:Másnap,láss csodát,a Mikuláscsokim ott mosolygott ismét az ablakba.)