D.Eniko blogja

Van-e költő ki tollba meri mondani

 

Van-e papír mire ráéghet az érzés?

 

Dühöt imával lehet-e örökre oltani

 

Ha apád lelkét szaggatja a sértés?

 

 

Ha véres ököl kedvtelésből lendül

 

Porba hull a büszkeség és kor

 

Bűzös szó sisteregve fülbe csendül

 

bágyadt fájdalmában csuklik az undor.

 

 

Kell-e Istenbe hinni e veszett világban

 

Ha gúnyos mosoly a védelem?

 

Kell-e gyökeret ereszteni a házadban

 

Ha rettegésbe kerget a félelem?

 

 

Van-e költő ki tollba meri mondani

 

A keserű könnyet mi áztatja a szót?

 

Meghalt a kegyelem! Kár rimánkodni!

 

Mondd, érzed-e az életet, a haldoklót?

 

 

 

  Volt  úgy, hogy szálltam magasan,

a vörösen izzó nap felé, oly hasztalan.

Minden remény, mi éltette hitemet

Árnyékként követte megtépett szívemet,
S ajkamon az ima csorgott, csak csorgott...

Majd jött egy aranyló, fényes napsugár.

Ne aggódj, te hitetlen kis jómadár!

Kikerekedett szemmel balgán néztem 

Ahogy zuhanyként öntötte belém a hitet... , s feleszméltem.

 

 

Csendben osonok a rideg folyosón,

Megállok, és magamon  uralkodom,

mert érzem követsz, de nem látlak sehol,

kezemben megremeg a gyertyatartó.

Ó, mondd, hol lehetsz e kietlen sötétben?

Ringatom gondolatban magam, hogy átéljem,

a becstelen átkozott parást,miben elhalt a létem, 

borzongok az érintésedtől, de mégis kérem.

Lépek.Talpam alatt ingovány a hideg kő,

Szédít, és bénít az illatod, nyomaszt a levegő.

A gyertya  lángja riadtan pislákol

Ott állsz előttem, szemed parázslik a haláltól.

De mosolyodba alélok. Lelkem mint levélpapír,

Zuhan a karmaid közé,s dúdolom:Miénk a sír!

Szenteld meg nászunk halhatatlan enyészet,

Véres csókod kérem  vörösbor helyett.

 

Jó reggelt intett a holdanyó,

hamvas csókot szórt a tájra,

majd békével,nyugodtan elalélt.

Napfivér őrizte álmát fényben járva.

Hallgattam csendben a daloló rigót.

Büszkén ringatózott cseresznye ágon.

Énekelte világba az éjt és a bírót,

ki szerelemre ítélt engem harmatos ágyon.

Incselkedve ablakon néha belesett,

lát-e még olyat, mi nem helyén való.

Látja-e az ítélő csókot és szerelmet,

trillázhatja-e még: Huncut a bíró!

Ej te rigó, sárga rigó,
légy titkomban én hű társam.

Bűnös létem szívszorító,

de majd a bíró vétkeimet csókra zárja!

Csitt! Csak csendben urald vágyaimat,

ne legyenek irigyeink világunknak,

ne tudja ezt más, csak te és én.

Édes titkom lettél egy nyári est idején.

Szólt hozzám az ész: -Ne tedd!

Mosolya felégeti nyugodt életedet.

Majd a szív is dobbant hangosan:

-Szerelemtől senki sem landolt a pokolba!

Kétség és bűntudat uralkodott bennem.

Vesztemet okoza, s a nő rabja lettem.

Kellett nekem akkor, nem bírtam betelni véle,

Vadászként űztem, s trófeám lett nékem.

Csitt! Csak titokban oltsad szomjamat,

édes mint a méz, de a világ előtt letagadlak.

Ha kell, nem ismerlek, még nevedet sem tudom.

De szomjoltó forrásom vagy, s jó ez nagyon.

(képzeletem szüleménye)