Enyhén erotikus verseim,egyéb írásaim.

Irodalom
Cultus•  2010. augusztus 2. 10:52

A szakadék szélén...valakire várva.

Csak nézem, és nem látom, talán Ő is néz, talán lát is… Ott állok valahol az út szélén, vállamon fekete köpenyem. Nem fázom, pedig hideg szél tépi a  fákat. Én nekifeszülök a szélnek és várok… Mondom, szólok, kiáltok… Nem ért mégsem… Lenézek az útról a szakadék mélyére és vágyom a repülésre, a zuhanás örömére. Álmaimban annyit zuhantam már és oly csodás volt. Mindig felébredtem, de vágytam visszaaludni, vágytam azt az érzést újra és újra visszajátszani. Mint egy ócska lemezen a tű, szerettem volna megakadni. Nézem hát a mélységet, hisz mindig vonzott a sötét. Romantikából is a feketét szeretem, mit kevesek értenek meg. A lélek mélyét kutatván is a feketegyémántokra vágyom, nekem az jelenti az igazi értéket, abban találom meg önmagam és benne is arra várok. Úgy érzem, rátalálok… De most mégis itt állok, itt várok. Vállamon a köpeny vergődik a szélben. Mint egy nagy fekete holló minek szárnyai töröttek, és csak csapkod-csapkod, reményvesztetten. Kalapom már rég elvitte a szél… néztem utána, ahogy szállt a szakadékba sötét frizbiként. Intettem kábán, lemondással, hisz onnan nem tér vissza többé. Mint ahogyan a remény, talán az is a szakadékba zuhant és elveszett örökké?! Ó nem, ezt nem szabad, hisz álmainkkal a remény is megmarad…. Ha álmodunk, éljük vágyainkat és felébredvén is folytatnunk kell azt…
Hát állok ott, hát várok a szélben… Álmaimmal, vágyaimmal…. Bízva és remélve…Szemeim a szélbe fúrva…. alakod után kutatva.

Cultus•  2010. augusztus 2. 08:37

Álom...

Bizarr tánc a kozmoszban...

 

 

 Megszűnik a tér, és megszűnik a világ,
Itt már nincs több vér, nincs halott virág.
Nincsenek emberek, és nincsenek állatok,
Nincsenek irigyek, és nincsenek álnokok.
Eltűntek a házak, nincsenek templomok,
Eltörpül minden, mi jó volt, és ami rossz.
Eltűntek az angyalok és eltűnt a gonosz,
Csak Te maradtál és én - Mi és a kozmosz.
Sűrű itt a csönd, de szavak nem kellenek,
Lelkünk hangtalan beszéde, tölti ki a teret.
Körülölel minket a hideg sötét űr,
Körbefolyjuk mi is, ahogy lelkünk egyesül.
Csillagról csillagra röppenünk boldogan,
aszteroidokkal játszunk, ha kedvünkre akad.
A Plútón szeretkezünk, vágyunk sosem apad,
Növekszünk vagy fogyunk, örökké változunk,
a vágyunk diktálja, mi legyen alakunk.
Ha akarod vagina, én hatalmas fallosz.
Beléd vetem magam, te eldobod pajzsod,
Mindent elmond nekem világnyi sóhajod,
és én benned maradok, ameddig akarod.
Leteperlek én a tejútrendszeren,
Hol fölöttünk üstökösök, hasítják a teret.
Szemérmes csillagok szemüket lehunyják,
Pislákolva csupán, de násztáncunkat várják.
Egymásba merülünk, a sötét űrben fénylünk,
Eggyé olvadt már két szép sötét lényünk.
Napkitörésként robbanok én beléd,
Úgy fogadsz be engem, mint űr mélye a fényt.
Szeretkezve járjuk így őrült kozmosztáncunk,

Csillagporral hintve be, végtelen világunk.

 

Cultus