Enyhén erotikus verseim,egyéb írásaim.

Cultus•  2011. május 10. 11:29

Fekete vers

Fekete minden 
Fekete a föld
Feketék a fák is 
Fekete a zöld
Fekete házakban 
Fekete emberek
Az álmaikban is
Feketék a lelkek

Fekete testben
Fekete a szív
Fekete erekben
Fekete a vér
Fekete agyakban
Fekete gondolat
A butaságnak is
Fekete az arca

Fekete a tél
Fekete a fehér
Fekete a bagoly
Fekete az egér
Fekete templomban
Fekete az ima
A Fehérházban is 
Fekete a szoba

Fekete a kéz
Fekete a fegyver
Fekete az atom
Fekete a tenger
Fekete robbanás
Fekete a kráter
A szép kék bolygónk is
Fekete lett végleg

/István/ 

Cultus•  2011. május 7. 09:44

/Ki/ Használva.

 

Csábító vágyaid tömlöcébe zártál

Buja illatoddal engem megbéklyóztál

 

Rózsa nyílt a testeden azzal csábítottál

Töviseid elrejtetted mégis megszúrtál

 

Nem tudtam még akkor, de rabodként használtál

Mint élő tárnák kincsét, mélyen kiaknáztál

 

A völgyben maradtam, még a csúcsokra másztál

Csöndben sóhajtottam, te kéjtől sikoltoztál

 

Magas lóra ültél és vad tempót diktáltál

Mikor célba értél a nyeregből kiszálltál

 

Érintésre vágytam, de hidegen otthagytál

Szép szavakat mondtam, de te már zuhanyoztál

 

Bár megszereztél mindent, amit csak akartál

Az én érzéseimen két lábbal tiportál

 

István

Cultus•  2011. május 6. 18:03

Egy be nem fejezett vallomás....

Néha bután viselkedem

Kérlek, bocsájtsd ezt meg nekem

Tudom, hogy féltékeny vagyok

Szerelmem, féltelek nagyon!

 

Fél éve hogy veled vagyok

Ha rád nézek, bele halok

Mert fáj a szívem, megszakad

Szerelembe bele hasad

Cultus•  2011. május 6. 17:57

Átértékelt élet

                                                                                                                                                                                                          

 

Átértékelt élet, széthullott álmok

Eltemetett jövő, még a múltban járok

Zaklatott életem padlásán kutatok

Emlékeken élek, azokon utazom

 

Elmúlt ez a nap is, rám fagyott az idő

Sár folyt az agyamba, az ingovány csak nő

Elszürkül a nap is, ahogy az életem

Színeim elvesztek, mit festettél nekem

 

Magányosan ülök, kihűlt ágyamon

Nem bújsz már énhozzám, kezed sem foghatom

Itt van ez a párna, itt van a takaró

De valami elveszet, ami fontos volt

 

Meleg kis szobában, megfagynak a vágyak

Tovatűnt az idő, hol nem voltak gátak

Dermedt csend ült rám, pedig elmúlt már a tél

Rettegek attól, hogy örökre elmentél

 

Itt hagytál magamra, elhagytál örökre

A leg fontosabb vagy, és elvesztettelek

Elmúltak az álmok, kihunytak a vágyak

Jégbe fagytak már, a csókra nyíló szájak

 

                                                      

Tompán nézem most a hideg ablakokat

Nézek a sötétbe, mint ahogy magamba

Nem látok át rajtuk, mint ahogy rajtad sem

De nem is láthatok, hisz Te nem akarod

 

Magányosan telnek így, hideg napjaim

A szerelem felemészt, szétszórja hamvaim

Életemnek könyve már nem lesz tele írva

Könnyekkel írt lapjait elviszem a sírba

 

Mikor majd ott állok a szép Tisza hídon

Csak félútig megyek, ott csöndben megállok

Újragondolom még eddigi életem

De nem lesz a szívemben semmi félelem

 

Kezemben egy fénykép, a Te csodás lényed

Könnycseppek hullnak rá, ahogyan nézem

A fényes papírról legördülnek némán

Elnyeli őket is a hatalmas vízár

 

Korlátnál állva a zúgó folyót nézem

Szívemben, lelkemben itt él az emléked

Viszem a fényképed és azt a kismackót

És minden emléket mi a kettőnké volt

 

Felállok hát némán, széttárom karjaim

De szavakra nyílnak még zokogó ajkaim

Elrugaszkodok hát és a víz felé szállok

Még akkor is csak Hozzád, Érted kiáltok

 

„Szeretlek kicsi lány, szeretlek szerelmem

Nem hagylak el Téged, Te vagy az életem!”

Tudom, találkozunk egyszer még valahol

De most várnak rám és elnyelnek a habok.

 

István

Cultus•  2010. augusztus 2. 10:52

A szakadék szélén...valakire várva.

Csak nézem, és nem látom, talán Ő is néz, talán lát is… Ott állok valahol az út szélén, vállamon fekete köpenyem. Nem fázom, pedig hideg szél tépi a  fákat. Én nekifeszülök a szélnek és várok… Mondom, szólok, kiáltok… Nem ért mégsem… Lenézek az útról a szakadék mélyére és vágyom a repülésre, a zuhanás örömére. Álmaimban annyit zuhantam már és oly csodás volt. Mindig felébredtem, de vágytam visszaaludni, vágytam azt az érzést újra és újra visszajátszani. Mint egy ócska lemezen a tű, szerettem volna megakadni. Nézem hát a mélységet, hisz mindig vonzott a sötét. Romantikából is a feketét szeretem, mit kevesek értenek meg. A lélek mélyét kutatván is a feketegyémántokra vágyom, nekem az jelenti az igazi értéket, abban találom meg önmagam és benne is arra várok. Úgy érzem, rátalálok… De most mégis itt állok, itt várok. Vállamon a köpeny vergődik a szélben. Mint egy nagy fekete holló minek szárnyai töröttek, és csak csapkod-csapkod, reményvesztetten. Kalapom már rég elvitte a szél… néztem utána, ahogy szállt a szakadékba sötét frizbiként. Intettem kábán, lemondással, hisz onnan nem tér vissza többé. Mint ahogyan a remény, talán az is a szakadékba zuhant és elveszett örökké?! Ó nem, ezt nem szabad, hisz álmainkkal a remény is megmarad…. Ha álmodunk, éljük vágyainkat és felébredvén is folytatnunk kell azt…
Hát állok ott, hát várok a szélben… Álmaimmal, vágyaimmal…. Bízva és remélve…Szemeim a szélbe fúrva…. alakod után kutatva.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom