Csirpike blogja

Hamis mámor

Lopott csókokban sziporkázó,
tovafutó, kibomló, piruló tűz,
mely felemészti teljes valómat, óh,
a féktelen láng, mely hozzád fűz!

Bennem éltél mindig a farsang díszében,
bár karjaimban olykor mást öleltem.
Ám buja álmaim képzelt regényében
folyton te voltál a mindenem!

S a fölvillanó, igéző fénysugár,
melyet szemeidben néha még láttam,
s amely minden visszatérő alkalommal
az egekig szította feltüzelt vágyam:

Végtelennek tűnő, táguló térben is
suhanva, sebesen közelít felém,
s bár biztosan tudom, érzem én,
hogy valójában hozzám soha el nem ér!

Boroshordóból merített mámorban úszva
a valóság kiélezett peremén
szökellünk egymás ölelő karjába,
pedig számunkra nincsen már remény!

Kergetőzhetünk így önfeledten
milliárdnyi játékos csillag között,
s megkeseredve fut el az idő,
elrepül megtévedt fejünk fölött...

S ha végül az igazság kedvünket szegi
e véget nem érő forrongó táncban,
álomlétből lassanként felolvadunk
egy elfeledett, tünékeny, hamis románcban...

(2012. február 16.)

Morcos reggel


Gonosz óra!
Te vad-kegyetlen!
Belehasítasz a reggelbe!
Lelkembe!
Melynek álom-szárnyait
hangod penge-élével
levágod,
Szürke-mogorvává fested
a meghitt, tünde-fényű
világot.
Az álmot vérbe borítod,
eltaszítod...
Megölöd!
Lázadhatok,
de ketyegsz tovább rendületlen!
Kiáltásod hiába némítom,
tompítom...
Tudom,
az időt meg nem állíthatom,
Sodor bele
a végtelen,
homályos-ködlepte
ismeretlenbe...

(2011. július 28.)

Habfürdő :)


Sikamlósan selymes érintésed
birizgálja tompult idegszálaimat,
nyomában bizsergés ébred,
mely végigfut bőröm alatt.
Felhabzó vágyaid beburkolnak,
míg átölel az édes érzés,
hűsítő csókjai buborékaidnak
megannyi szikrázó kísértés!
Reám olvad szaténillatú varázs,
kitágul tengernyi érzék,
mint futótűz, föllobban a parázs,
birtokba vesz ezernyi vétség...
De lemossa rólam a világ szennyét
lelkedről patakzó könnyeid sora,
s tovább él bennem a sajgó reménység,
hogy eljő a tiszta ártatlanság kora!

Kozmikus katasztrófát álmodtam:

A Hold felém közeledett!

Perverz vágyait erőltette Földanyánkra,

Izzó, buja csókot követelt!

A Föld sírva remegett,

Keble hullámzott, rengett,

Fogait csikorgatta, és sóhajtva suttogta:

"Ne közelíts! Csókod nem kell nekem!"

De a Hold közeledett...

Megunva udvarhölgy-létét,

A másodhegedűs szerepét,

Örökös vágyódását az elérhetetlenért.

Küzdeni akart, s már nem félt!

Olthatatlan szerelem űzte!

A világ sóhaját kalapjára tűzte.

Kiáltott utána a Mars, a bátor,

De az elszánt nem tartott haragjától,

Szívében elvakult érzelem lángolt!

Tombolva okádta a dühöt magából!

S a Hold közeledett!

Felszított olvadó tüzet,

Az égre szürke félelmet festett,

Ember-lábakat a földhöz szegezett...

S én csak álltam,

Kábultan csodáltam,

Reszkető térdekkel vártam

Pusztító nászát e világban!

Sikító extázis forgatagában,

Menny s pokol eltorzult kapujában

Fajtalan szellemlét állapotában,

Hogy a két gigász összeolvad...

Nincs már szó, elapadt a gondolat.

Megszűnt minden lét,

Becstelen foltot sebezve mart,

S a kihalt űr hidegét

Meztelen talpam tapossa,

Míg az álom háborgó tengere lelkem

Az ébrenlét partjaira mossa...

http://youtu.be/-y0GMwXBY_M