Csirpike blogja
Legközelebb...
Legközelebb...
(..."ami nem öl meg, erősebbé tesz"...)
Valaha rég oly szerelmes voltam!
Rózsaszín, cukros felhőkön lovagoltam.
Lebegtem a föld felett magasan.
Arra nem gondoltam
Óh, Kegyelmes Ég!
Mily keserű is lehet olykor az édesség!
Jólesett szeretve lenni, ölelni,
Önfeledt csókokat csenni,
S nagyszülém hiába perlekedett velem:
"Hát ilyen bozontos, szakadt ruhás
Fiú kell neked, gyermekem?"
De én csak nevettem.
Hisz a szív nem robot!
Nem irányíthatod!
Nem programozhatod!
Ki sem kapcsolhatod!
Ha dobogni kezd vadul valakiért,
Hiába kérdezed, hogy miért!
Ha csalódástól meg is szakad,
Mert a "Nagy Ő" horogra nem akad,
Te akkor is túlélheted!
Bár megváltozik az életed,
Mégse feledd!
Mikor mélyébe rejted erejét,
Kincsként őrizheted azt,
Belőle meríthetsz vigaszt,
S a bölcsességet, amivel megáld,
Legközelebb okosabban használd!
(2012. március 6.)
Sír az ég
Sír az ég
Zeng az ég!
Arra keltem én,
hogy szívem,
mint ijedt kismadáré,
rémülten zakatol!
Sír az ég!
Habos, piszkosszürke
párnákkal takarja
könnyektől ázó,
sápadt arcát.
Vele sírok én...
Remegve,
mert reszketve sóhajt
most a világ is!
Fáj a lét!
Fájnak a köves sziklák,
a hegyek, a vizek,
a folyók, tengerek,
sötét barlangok remegnek,
erdők, völgyek rettegnek,
zokogva temetnek
lelket, vágyakat, álmot!
Zúgó szelek feszítik
a megrázott világot...
Fájdalmát üvölti
dalba az ég,
s a sűrűn hulló cseppek zenét
klimpíroznak
a Föld égő, izzó,
sajgó húsába!
Szimfóniát írnak
Pusztító hangszerekkel,
rettenetes fényekkel
a végzet színpadán.
Sír az egész világ,
s könnyekkel telik meg a nyár...
(2011. július 30.)
Jöjj, szerelem!
Jöjj, szerelem!
Dobban a szívem,
ha eljön az éj,
képtelen képeket
lopva elém.
Harsona zengi,
hogy vár a világ,
mézédes képzeteket
zúdítva rám.
Arcodat égeti
lelkembe a tűz,
mely bánatot, sóhajt
és gondot elűz.
Vibrál a kedvem,
úgy izzik a fény!
Elsuhan csöndben,
mint szép tünemény...
Csókol az ajkad,
felnyög a kéj,
szerelem lobban,
s lángol a mély!
Fuvolák halk dala
bennünket hív,
holdsugár simogat,
táncol a szív!
Látlak még mennybéli
ködfátyolon át,
míg - mámorba fonva
a test ritmusát -
suttogok halkan
egy gyönge imát:
Jöjj, szerelem!
Egész lényem imád!
(2012. január 18.)
Derengő hajnal
Derengő hajnal
Bársonyos bíbor fény terül az égen,
S elhalkul bennem a réges-régi táj,
Fölszaggatja szívem, az emlék úgy fáj,
Mesékből előtűnt selymes zenében...
Szerelmem lobban a régi tüzével,
Kóborló lelkem messzi távolba száll,
Reszket, búsul a derengő félhomály,
S rámsimul féltve a hajnali fénnyel...
Együtt néztük hajdan, itt vibrál a vágy,
Csókod perzsel, érzem, bőrömön izzik,
Fantom-bizsergése kínzó, puha, lágy...
Szívem vihara többé már nem számít,
Köröttem a világ szelíd, halovány,
Szenvedély ölel, s feledésbe kábít...
(2011. szeptember 28.)
Variációk
1.
Játszik a fény a tengeren...
Nevetve játszik a fény a tengeren,
Égő viasz fanyar illatát sodorja a szél,
Mely füstben úszó hajó tatja körül zenél...
Számomra szép jövő többé már nem terem,
S élőhalott lelkem e gyászos sorsban elveszejtem...
Már nem hiszem, hogy táptalaj nélkül is megél.
Nevetve játszik a fény a tengeren...
Halványan pislákol e percben élet-mécsesem,
Lángjában gyengén téblábol a távoli remény,
Szárnyain fölrepít, magasba emel e tünemény,
Így segítve kínban fetrengő, nyúzott lelkemen...
S közben nevetve játszik a fény a tengeren...
(2011. augusztus 22.)
2.
Fény-vég-játék
Halotti lepel kényszerít némaságba.
Suttogó ajkak nyögnek értem imát.
Korhadó testem még életért kiált
Bele a halott, csillagtalan éjszakába!
Szemeim nyugszanak örökre lezárva,
S majdan jéghideg, göröngyös föld ölel át...
Halotti lepel kényszerít némaságba...
Csöppnyi mécses pislákol a szobában,
S árnyakkal festi ki komor falát,
Viaszgyertyák tengere füstöt, kormot okád,
S fényük kialvó, végső sóhajára
Halotti lepel kényszerít némaságba...
(2011. augusztus 22.)
3.
Szárnyalnék
Ej, nem bírom én a kötöttségeket...
Ha szellemem szárnyalna, de nem lehet,
Ha röpülhetnék szántók, hegyek felett,
Mint terjengő füst, lángoló erdők mentén lebegek,
Mégis a föld porába sújtanak egyesek,
S nyugalmat többé nem lelek...
Ej, nem bírom én a kötöttségeket!
Bánatomban a zúgó tengernek megyek,
A halál csontarcába is bátran belenevetek,
Bár a viasz szétfolyik, a mécses eltörik, lehet...
Könnyekig facsarom fönt a gúnyos felleget!
Ej, nem bírom én a kötöttségeket!
(2011. augusztus 23.)
4.
Fény-törés
A kristálygömb darabokra hull...
Aranyozott húrokat penget a szív,
Mint szirének éneke, mely tengerfenékre hív!
Halott emlékek füstje fehérré fakul,
A gondolat alvó mécsese lángra gyúl...
Mondd, szilánkokra tört kincseiért miért sír?
A kristálygömb darabokra hull,
Lényem hazug tekintetek szikrái közé szorul.
A vigasztalan sodrás nekem mégis gyógyír,
Zokogásom lelkembe sajgó betűket ír.
S mikor a tiszta látomás viaszos fénybe borul,
A kristálygömb nyomban darabokra hull!
(2011. augusztus 24.)