Csirpike blogja

Lélek

Árva, sivárrá kopott lélek
Idegen sorsok kereszttüzében
Hamvadó gyertyaként pislákolva
Társra vár, hogy egyként vele égjen.

Félénken keresi megváltó útját
Lepusztult, kiégett világban,
Megfáradtan, s elgyötörten,
Bűvös kör belsejébe zártan.

Fehér-fekete torz képű maszkok
Veszik körül, s tompán bámulva néznek,
Ijesztő, üres tekintetek kutatva
Lelkébe átok-jeleket vésnek.

Nyomokat hagynak légiesen tiszta
Érzései tejfehér pergamenjén,
Mocskot, piszkos szennyfoltokat
Ejtenek habfényű sziluettjén.

Megfojtják vidám természetét,
Szétzúzzák keblében a szívet,
Az örök láng halovány melegét
Már csak legbelül, elzárva érzed.

S ha mégis az új úton rátalál
Az a szikra, mely tűzzé formál,
Szétárad a lélek, s feléled
Egy fenséges, perzselő főnixmadár.

(2011. április 02.)

Kiálts rám!


Kiálts rám!
Hisz nem vagyok önmagam!
Zökkents ki ebből,
Ne legyek ismét boldogtalan.

Kiálts rám!
Ne vágyjak arra, mit nem lehet,
Hazug, lopott percektől
Ne várjak sírig tartó szeretetet!

Kiálts rám,
Hogyha elkap az őrület!
Kezem illúziók felé nyújtva
Ne érintsek cukros fellegeket!

Kiálts rám,
Hisz vágyom az újult holnapot!
Ne ragadjanak magukkal
A gyötrő, hamis szavú tegnapok.

Kiálts rám!
Meghitt hangod talán elér,
S a sötétben, hol szemem béna-vak,
Egy fényt adó lámpással felér.

Kiálts rám!
Szédülve bár, de ébredjek föl!
És ne térjek többé oda vissza,
Mert az álomvilág összetör...

(2011. január 27.)

A háború lehelete

Fényes, dicső, csodaszép országban,
Napsütötte, szikrázó királyságban
Tündérkirálynő boldogságban éldegélt,
Senkinek nem adta rendíthetetlen szívét.

Békében teltek mesebeli napjai,
Bő terméssel bírtak dús szántóföldjei.
Dolgos népe sohasem éhezett.
A sok jóban harcokról elfeledkezett.

A hölgy szépségének híre messzire bejárt
Erdőket, völgyeket, hetedhét határt,
Ajtajában seregnyi kérő sorakozott,
S ajándékba néki tenger kincset hozott.

Finom selymek, szőttesek, briliáns ékszerek
A szép hercegnőnek nem nagyon kellettek,
Hisz szüksége sosem volt ily becsekre,
A függetlenségében rejlett sikere, ereje...

Hiába, a kérők küzdöttek a kegyért,
S ontottak egymás között pirosló, drága vért,
Ostromolták a nőt hévvel rendületlen,
Ígértek néki hűséget, szerelmet...

Messzi országnak kegyetlen királya
Is szemet vetett a gyönyörű lányra.
Napsugárban fürdő kincses országára,
Mesebeli erejére, tündér hatalmára.

Tűzben izzó sárkány volt hű szolgája,
Rögvest nyeregbe pattant a hátára,
Elsötétítette jötte az eget,
Ahogy a szörnyű lény szárnyra kerekedett.

S jött a zord lovag vörös tűzparipán,
Láng borította mogorva hátasán.
Fölperzselte véle a zöld berket és mezőt,
Hozott magával halált, vértemetőt.

Megrettent a közelgő végtől a büszke lány,
Vér áztatta, kínoktól hangos birodalmán.
A pusztításnak gyorsan véget kell vetni!
A nép fiaiból harcost kell faragni!

Így döntött végül, s összehívta
Főnemeseit egy végső raportra.
Kihirdették a vérködös háborút,
Katonának behívtak minden fiút.

Berendelték őket, s kiképeztették,
Öldöklésre egytől-egyig fölkészítették.
Futárokat küldtek a nagy világba széjjel,
Harcba hívó szóval, könyörgő levéllel.

Szomszédos fejedelmek azonnal ígértek
Békejobbot, s roppant segítséget.
Lovagok százai, kardforgatók, ezrek,
Pallossal, lándzsával, íjjal útra keltek.

Mérhetetlen csatában sokakat ért végzet,
De a háborúval még egyik fél sem végzett.
Meddig tart a harc még, nem tudhatja senki,
A nagy küzdelemben vajon ki fog nyerni?

Vörös vagy fehér? Tűz vagy liliom?
Égre írt pecséttel, vagy könnyekkel homokon...
Riadója szól a sorsavesztett népnek,
Rabság bilincséből új utat remélnek.

Harsonák hangja szól a megrendült tájon,
Bíbor alkony terül el a láthatáron.
Új szövetséget kovácsol a hamvakon,
Tündérlány kezét ígéri, de nagyon.

Daliás ifjú hős égi seregekkel
A levegő ködéből előtör fergeteggel.
Alászáll az égből csodás hadával,
Elsöpri lényeit a tűz birodalmának.

Szemtől szembe áll meg a lángtenger urával,
Angyalhad szembesül démon-társasággal.
Megfáradt emberek karjuk leeresztik,
A végső ütközet fejleményét lesik.

Összecsap a két elementáris erő,
Fém csikordul fémtől, a feszültség nő.
Reggelig kitart az ádáz viadal,
Dönt a sors, győztest kiált a hajnal.

Tűzsárkány üvölt, mert gazdája elveszett,
Szíve helyén ezüstös kard pengéje mered.
Gomolygó füstölgő félhomály sejlik
Vértől mocskosan a hős lovag feltűnik.

Boldogság ömlik szét az elkínzott arcokon,
Van ki halkan sóhajt, s olyan, aki zokog.
Vége van a vésznek, vége a pokolnak,
Béke legyen újra, mind erre gondolnak.

Fénylő páncélingbe öltözött szép leány
Tör utat a harcmezőn, arca fehér márvány.
Megáll a hős előtt, szemét könnyek lepik,
Üdvrivallgás kíséri hálatelt szavait.

- Hős vitézem, kérlek, fogadd köszönetem,
Országommal együtt kezemet, s szívemet!
Népem üdvét, s birodalmam minden kincsét
A földre fektetem, dicső lábaid elé.

Lakodalmat ültek, folyt a dínom-dánom,
Nem volt ki elmaradt hetedhét határon.
Ujjong a világ, elvonult az átok
Amerre csak nézek, zöld mezőket látok.

Eddig tart a mese, talán igaz se volt,
Harcok mindig lesznek, s nem mindig győz a jó.
Ám ha tetszik, ha nem, küzdenünk kell érte,
És ha jő a Gonosz, szembenéznünk véle!

(2011. január 23.)

Szunnyadó gyermek

Ólomkristály-szürke égbolt leple alatt
Ezüstös sugár játékosan áthatol,
Tétován elözönli a csöndes házfalat,
S odabenn egy gyermek szunnyad valahol...

Pilláit fésülő szelíd fények árnya
Simogató-lágyan vetül csukott szemére,
Tükrében könnyű tollpihe-álmokat
Csókol a csillagok mágikus reménye...

Surrogó lélegzet pengeként hasítja
Holdfényben csillanó tündéri mosolyát,
S pajkosan görbülő szájzugába csalja
Az ébrenlét utolsó csintalan hangulatát.

(2012. július 23.)

Emlékszem...

/H. L. vajon Te emlékszel?  :))/


Kristálytisztán emlékszem még,
mily kék, s derűs volt fölöttünk az ég!
Mikor az iskolából hazakísért,
alig szólt hozzám, annyira félt.
Kisfiúsan csillogtak a jég-szürke szemek,
ragyogtak bennük a szerelem-fények!
Oly gálánsan kedves és igéző volt,
tekintetén remény, s vágy uralkodott.

Szégyenlősen szorongatta kezem,
vitte volna táskám is, ha engedem.
Rajongón bandukolt mellettem, s félszegen...
- sokszor mulattam is az emlékeken...
Szerelmes voltam-e? Talán... nem tudom.
Az újdonság varázsa reám is hatott...

Aztán megálltunk egy nagy épület mögött,
hogy haza ne érjünk még idő előtt.
S ott, hirtelen erőt vett magán,
úrrá lett rajta az édes "kánaán"!
Ajka az ajkamhoz hozzátapadt,
szívem úgy vert, hogy majd' belehalt!
Forró volt a csók és olvadó,
szomjas, mint a kiszáradt folyó.
Szinte felfalt, fogyott a levegőm,
testemet elhagyta minden erőm...

De egy hang szólt... és elfüstölt az idill!
Arcomat elfutotta halvány rózsaszín pír...
Ijedten rebbentünk, hallván a kiáltást:
"Hékás! Engedted el rögvest a más lányát!"
Zavart vigyorral az ajkunkhoz kaptunk,
S cinkosan kacagva az úton elszaladtunk...

...Sok-sok csókom csendült az évek során,
bár nem osztogattam őket ostobán.
Volt szenvedélyes, és szelíden szerelmes,
Vad, szívet tépő és lágy, engedelmes.
Söpri az élet, s mind homályba vész,
De az elsőt elfeledni nem lehet, míg élsz!

(2012. március 13.)