Mindörökké Magdolna

Szép napfényes reggelre ébredtem,- izmos testem szétfeszítette a büszkeség. Gyorsan tükörbe néztem, belemosolyogtam, és elégedetten nyugtáztam, hogy megfelelek az én Magdolnámnak. Fekete hajamba beletúrtam kezeimmel, hetykén megpödörtem bajuszom, majd - az ablakon át -, tekintetem megakadt virágoskertünk nyíló rózsáin. Rögtön rohantam bokrétát kötni szerelmemnek, - aki a világ összes rózsáját is megérdemelte volna!

 

Akkoriban szereltem le a katonaságtól, - alig múltam huszonhét éves. Szívem választottja haza várt engem. Kapcsoltunkat mégis titokban kellett tartani, mert én jó módú paraszt gyerekként nőttem fel, ő pedig szegény varrólányként tengette életét. Agronómusi végzettségemmel, szüleim más leányt álmodtak nekem.( Bizony, megesett abban az időben, hogy vagyont vagyonnal házasítottak.)

 

Fittyet hányva a ránk leselkedő veszélyre, gyönyörű rózsáimmal siettem szerelmi találkozónk színhelyére. Elhagyatott vadász les volt búvóhelyünk, - én értem oda előbb. Friss szénát vittem fel édes óráink birodalmába, aztán virággal borítottam be azt. Alighogy végeztem a művelettel, ő rögtön megérkezett:

 

Szavak helyett forró csókkal üdvözöltük egymást, és vad ölelkezésbe kezdtünk. Életünkben először, egymáséi lettünk. Felhevült lelkünkkel nem éreztük az idő múlását, - csak a pillanat édes mámorában égtünk. Szerelmem szebb volt, mint valaha: Hosszú barna haja  könnyű takaróként borult vállaimra. Vérpiros ajkáról halk suttogások törtek elő.

Csodálatos barna szemeivel, félszeg kábulattal nézett rám, még akkor is, amikor elérkezett a búcsú pillanata:

 

-          Mennem kell, anyám hazavár csordaérkezésre. – suttogta lágy hangján, - szénaágyunkról felkelve.

-          Drágám, örökké szeretni foglak! – nyeltem nagyokat, - magam is zavarban lévén.

-          Igen… tudom. – válaszolta, - kissé elkomorodott arccal.

-          No, ne legyél ilyen szomorú, kedden ismét találkozunk. Az a mi napunk, - senki nem veheti el tőlünk! Aztán… bevallom én ezt otthon… Nem bírom tovább a titkolózást. – próbáltam vigasztalni.

-          Bevallod? – kételkedően nézett a semmibe Magdolna.

-          Be én, ha vérem veszejtem is!

-          Palikám, nem lesz nékünk arra időnk. Mások kedve szerint kell élnünk. – válaszolta szinte sírós hangon.

-          Na, majd meglátjuk, - merthogy én, nem adlak semmiért!

-          Nem e? – kérdezett vissza, - hangjában némi vigasszal.

-          Nem én!

-          Akkor… akkor… én mennék is. – dadogta boldogan.

-          Rózsám, csillagocskám, adsz e mézédes csókodból búcsúzóul?

-          Palikám, hát kell ezt kérdezni? – tapadtunk egymás ajkaira.

-          No, menjél galambocskám, - nehogy bajod essék otthon! Aztán  a szokott időben visszavárlak. – bocsájtottam útjára féltőn.

-          Jövök! – intett vissza lenge kék ruhácskájába, - majd eltűnt az erdőszéli fák között.

 

Távozása után, sokáig feküdtem a szénakupac tetején: Ottfelejtett illatától visszaidéződött bennem a lopott órák varázsa. Levendula kölnije minden porcikámat átjárta. Legszívesebben reggelik maradtam volna, de csordaérkezésre nekem is illő lett volna haza érnem.

 

Esteledett, amikor beértem kertünk kapuján. Apám idegesen várt, - rögtön parancsba adta, hogy menjek jószágokat etetni. Átöltözés után sietős léptekkel mentem pótolni lekésett teendőimet. Félve léptem át nádfedeles istálló ajtaját, - szemrehányásoktól tartva: 

 

-          Megjöttél? – kérdezett tüstént , - miközben vasvillával szénát szórt a jászolba.

-          Igen, megjöttem. – feleltem egykedvűen.

-          Na és, merre jártál fiam? Úgy hírlik, van már kedvesed. Az a szóbeszéd járja, hogy az özvegy Tóthné lányával enyelegsz.

-          Szóbeszéd, - hát aztán? ! Igen, ő az én kedvesem. Tűzön, vízen átmegyek azért a lányért!

-          Majd meglátjuk! Hát mit képzelsz, - azért taníttattunk, hogy mihaszna enyelgésbe fogj egy jöttment nővel? Embert neveltünk belőled, - ez a hála? Nem szégyelled magad? Anyád egész délután sírt. Sok munkával szerzett vagyonunkat elkótyavetyélnéd?

-          Édesapám, elég legyen! Ha ezért neveltek föl, akkor inkább ne is hozott volna világra az édesanyám! Szeretem Magdát; vagy ő lesz életem párja, vagy senki más!

-          Miből fogod eltartani? Mi urat csináltunk belőled, nem parasztgyereket. Gondolod, attól terem a vetés, hogy az agronómusok sétálgatva osztogatják rajta a parancsot?

-          Etesse egyedül teheneit, ezt én nem hallgatom tovább! Megélek én a magam javán; van két dolgos kezem, eltartom magam! – rohantam ki az istállóból.

-          Szóval úgy? Reggeledvén beszédem van veled! – kiáltott utánam apám.

-            

Egész éjszak nem hunytam le szemeimet. Házunból ideges toporgást hallottam, de nem mentem ki. Gondoltam,  had őrlődjenek elhatározásomat illetően. Kis varrónőm volt a világközepe, - semmi nem rendíthetett ki ábrándozásaimból!

 

Reggel fáradtan mentem le a konyhába, de igyekeztem kipihentnek mutatni magam. Apám ott várt rám konyhai asztalunknál. Újaival idegesen kopogtatta tejes bögréje szélét. Látszott rajta, hogy fáradt. Szikár termete, őszbe vegyülő haja, szűk fekete szeme félelmet ébresztett bennem. Vonalait soha nem láttam olyan markánsnak, mint azon a reggelen. Némán, gondterhelten ült, aztán némi habozás után megszólalt:

 

-          Na, foglaljon helyet az úrfi!

-          Ne kezdje megint el tegnapi „nótáját”! Döntésem mellől nem tágítok! – közöltem kategorikusan.

-          Az a lány elköltözött a faluból, - így jobb mindkettőtöknek! Kivásároltuk innen, azzal a feltétellel, hogy soha nem találkozik veled.

-          Mit mond maga? – kérdeztem idegesen.

-          Pénzt adtunk Magdolna édesanyjának, hogy minél messzebbre vigye azt a lányt. Éjszaka eltávoztak falunkból, csak így voltunk hajlandóak fizetni.

-          Kihasználták szegénységüket, hogy maguk boldogok lehessenek? – dermedtem le.

-          Jaj, fiam, mi javadat akarjuk! – toppantott be siránkozva édesanyám.

-          Szóval maga is benne volt? – szöktek könnyek szemeimbe.

-          A kutya mindenét, elég legyen! Ott van a Vajda lány, őt veszed nőül! Tehetős, szép, tanítónőnek nevelték! Egybe marad a vagyon, művelt unokáink lesznek!

-          Hát azok lesznek… majd ha édesapám vesz pénzért! Engem többé ne várjanak haza; elmegyek, és megélek a magam emberségéből! Magdámat megkeresem, - édesapámék ajtaját meg be nem nyitom többé! – rohantam el otthonról.

 

Vittek lábaim a vadász les felé, - abban reménykedtem, hogy szénaágyunk valamelyik szegletében fellelem üzenetét. Szinte szálanként néztem át kis fészkünket, de csak levendula illat áradt minden felől. Az én Magdolnám ottfelejtett illata volt egyetlen kapaszkodóm. Napokig nem mozdultam ki onnan: Nem akartam elengedni  emlékemet. Nem ettem semmit, szomjamat patakvízzel oltottam. Végelgyengülés közepette indultam erdei szamócát szedni, mikor távolban megpillantottam egy törékeny asszonyi alakot: Fejkendősen jött felém, nevemen szólítgatva. Hangjáról ismertem fel édesanyámat,  aki nagy kosarakkal megpakolva igyekezett felém:

 

-          Gyermekem, Palkóm, kisfiam! – lihegte fáradtan anyám.

-          Miért jött? – kérdeztem csalódottan.

-          Bocsáss meg nekünk, - gyere haza!

-          Hova költözött Magda? – faggatóztam rögtön.

-          Nem tudja senki. Apád azt kérte szerelmed édesanyjától, hogy mi sem tudjuk fellelni hollétüket. Édes kisfiam, jót akartunk neked. Hoztam neked ételt, - gyere, falatozzál. Itt van némi pénz, kitartasz vele, amíg más elhatározásra nem jutsz.

-          Köszönöm anyám, elfogadom! - sajnáltam meg jó szülőmet.

-          Palkókám, nem élhetsz mindig erdőben. Mi lesz veled, mond?

-          Világnak megyek, és addig nem jövök haza, amíg nem találok rá Magdámra! Hanem: édesanyám eleget időzött itt, - siessen hazafele, mert mindjárt leszáll az este.

-          Hallatsz - e magadról hírt néha napján gyermekem?

-          Ha én az tudnám! – kísértem útjára anyámat beszélgetésünk közben.

 

Jó ideig nézegettem a távolodó alak után: Meggyötört anya lépegetett az erdőn át. Sokszor meg-megállva visszanézett, - néha zsebkendőbe temette arcát. Akkor értettem meg, hogy némely embert, furcsa nézetei vezetik végig az életen.

Nem tudtam tovább haragudni szüleimre, de nem mentem haza.

 

Következő nap vonatra szálltam - Magdám fényképével zsebembe-, és minden állomáson kerestem, kutattam. Néha napokig bolyongtam egy- egy faluba, vagy városba. Senki nem ismerte. Bekopogtattam közös ismerőseinkhez, de hiába. Sikertelen próbálkozásaim után, - hónapok elteltével - hazatértem szüleimhez. Otthon két lelkileg összetört embert találtam, - aggodalomtól csont soványra fogyva. Megbocsájtottam nekik.

 

 

Két- három évig vártam Magdámra, aztán elvettem feleségül azt a lányt, akit nekem szántak. Házasságunk békés volt, de hétköznapi érzésektől fűtött. Mária, - a feleségem - szintén lemondott valakiről, a vagyon fenntartás érdekében. Előttem leplezte vágyait, én pedig szemet hunytam hétvégi kimaradozásai fölött. (Nem törhettem pálcát fölötte, - az én szívemben is hűen élt valaki.) Két gyermekünk született, - ahogy szüleim tervezték -, úri nevelést kaptak: Zongoraórákra, uszodába, színházba jártak. Ha igazságos akarok lenni, inkább úgy fogalmazok; boldogtalanságunkban elkényeztettük őket. Mindent megadtunk nekik, csakhogy meg nem élt vágyainkat ne érezzék. Igen, sznobnak neveltük őket, - akaratunkon kívül. Életükben szerelemből való házasságuk hozott döntő változást: Választottjaik szintén sznob emberek voltak. Erre ment rá dolgos szüleim egykori vagyona. Aztán kénytelenek voltak saját erőből megélni. Így lettek rendes, dolgos emberek.

Apámék álmait tehát unokái döntötték dugába. Emberré válásukat már nem élhették meg. Apám kilencvenhárom évesen, anyám kilencvenegy évesen hagyta el földi világunkat. Utolsó szavaikban azt kérték tőlem, hogy keresem meg Magdolnát, és nevükben kérjek bocsánatot. Ígéretet tettem utolsó kívánságuk betartására, - bár reményemet soha nem adtam fel.

 

Mária, - a feleségem – hamar követte szüleimet, - unokái születését sem érhette meg. Igazság szerint, mély depresszióban élt hosszú évekig. Gyermekeink igazi emberré válásából semmit nem érzékelt. Bezárkózott emlékei világába, és elutasított mindenféle segítséget.

 

Özveggyé válásom után sokat keseregtem, de pár év múlva új életet kezdtem: Lakást vettem a vadász les közelében,  onnan jártam őszinte érzésem emlékét ápolni. Teljesen átépítettem a rozogává vált tákolmány. Hosszú ideig dolgoztam rajta, - addigra nyolcvan éves lettem. Gyermekeimet beavattam emlékeimbe, de reménytelenek ítélték elhatározásomat.

 

Egy nap, új asszonyka költözött a faluba.  A szomszéd zöldséges tudatta velem a hírt. Szív nem dobbanhat nagyobbat, mint az enyém dobbant, amikor megtudtam, hogy Magdolna névre hallgat.

 

Következő reggelem hatalmas leselkedéssel kezdtem; egy bokor aljában megbújva figyeltem, hogy mikor nyílik az új lakó ajtaja. Nem kellett sokat várnom, hamarosan feltűnt virágágyásai között. A sűrűn szögelt kerítés rácsain át vajmi keveset láttam, de pár pillanaton belül kitárult az utcafronti kapu: Elegáns hölgy lépett ki rajta, kosárkát lóbálva kezében. Lenge, krémszínű ruhában volt,  hozzáillő cipővel, és táskával. Botomra támaszkodva utána osontam. Térdem megremegett, verejtékezni kezdtem. Párszáz méter után, ruháját szél lebbentette meg, és felém sodorta kellemes illatát: Levendula illat volt. Visszafojtott lélegzettel követtem tovább. Járása ismerősnek tűnt, - egyre biztosabb lettem benne, hogy ő az. Sírás fojtogatta torkomat, szívem egyre hevesebben vert, erőm elhagyott. Hazafelé irányítottam lépteimet, mert abban a pillanatban megszólalni sem voltam képes.

 

Otthon, remegő kézzel levélpapírt halásztam elő,  és e sorokat vetettem rá:

 

                              Drága Magdám!

 

Holnap két órára elvárlak oda, ahol életedben legboldogabb voltál. Nem írom meg, hogy ki vagyok, mert neked pontosan érezned kellett egy életen át.

 

Ölelő karokkal várlak, kérlek, jöjj!

 

Levélkémet sietősen elküldtem a szomszéd kisfiútól, aztán lelki fáradalmaimat kipihenni tértem,  hűvös szobámba. Párnámat könnyel áztattam, félelem fogott el: Mi lesz, ha nagyon öregnek tart, s ha szóba sem áll velem? – tettem fel magamnak kérdéseket. Megtaláltam egyetlen kincsem, én mégis féltem találkozásunktól.

 

Nehezen telt a nap, annál nehezebben az éjszaka. Csak forgolódtam ágyamban. Hiába jött el a reggel, délután még messze volt. Délig tartott türelmem, akkor elindultam a vadász lesre.

Lassan, bandukolva haladtam célom felé. Egy óra tájban értem oda. Felnéztem szerelmi fészkünk tetejére, és elképzeltem utolsó találkozásunkat: Szunnyadó férfiúi vérem pezsegni kezdett. Tudtam, hogy Magdámmal is elszállt az idő, de én szerettem az előttem ismeretlen ráncaival. Vágytam átölelni, megcsókolni. Töprengtem, álmodoztam, vágyakoztam, - ugyanakkor félelmem nem hagyott alább. Idegesen topogtam föl-alá a létra fokainál. Arcomat neki feszítettem a lengedező szellőnek,  mintegy

felfrissítés képen. Csoda történt; újra éreztem a levendula illatot. Fentről áradt felém. Lassan, óvatos léptekkel kapaszkodtam fel a lesre. Magdám feküdt a hetente odakészített friss szénában: Jóízűen, édesen aludt. Alaposan elbánt vele az idő vasfoga, de szemeimnek így is gyönyörű volt. Alakja tökéletes maradt; kis filigrán termete bájossá varázsolta. Hangtalanul néztem, álmát nem akartam megzavarni. Úgy álltam ott, mint egy megszeppent kisfiú. Mi lesz, ha felébred, mit szól majd hozzám, kellek e még neki? – kérdeztem önmagamtól.

 

-          Palikám, te vagy az? - ébredezett Magdám.

-          Én… én… nem tudom mikor érkeztél. – dadogtam érthetetlen szavakat.

-          Pszt! - maradjunk csendbe. – fogta meg kezem.

-          Csókolj meg drágám, - Isten hozott! – köszöntöttem úgy, mintha tegnap váltunk volna el.

-          Nagyon hiányoztál! – görbült sírásra kedvesem ajka.

-          Ne szólj, csak csókolj kedvesem. – tapadtunk újra, és újra egymás ajkaira.

-          Külföldre adtak férjhez, mindkét gyermekem felnőtt, megözvegyültem, de siettem  hozzád haza. – tört ki magyarázata, - szerelmes csókváltások közepette.

-          Pszt! – hagyjuk, semmi nem számít, hiszen itt vagy. – intettem csendre, - miközben lenge ruháját fejtegettem testéről.

 

Mi tagadás; perzselő hévvel szeretkeztünk, volt mit bepótolni. Hogy honnan támadt fel bennünk az a nagy lángolás? Sosem aludt ki a tűz, csak szunnyadt valahol.

Életünket elölről kezdtük, mégpedig ott, abban a korban, ahol abbahagytuk. 

 

Most már jelen időben beszélhetek: Szerelmünk ragyogása Magdolnám lakásában folytatódik.

Csókkal öleléssel fejeződik be napunk, - reggelünk ugyanígy kezdődik. Romantikázni kijárunk emlékeink színhelyére, a vadász lesre. Remélem, még sok szép év áll előttünk, hisz tengernyi szép érzésünket nem tudná befogadni egy másik világ. Reggelenként így köszöntöm édes kis feleségem: Legyen boldog napunk, mert mindörökké akarlak Magdolna!

 

(Megjegyzés: Megtörtént esemény alapján íródott.)