Csendhangjai blogja

Ízlelgetem szavaimat

hogy kéne fogalmazni?

ide rakom dalaimat,

mit kéne szorgalmazni?

Árva gyerkőcöknek gyűjtés,

ételért sorban állás,

valakiknél nincsen fűtés,

másnak elvették házát.

Tegyem le az író tollam?

kezdjek el szemet hunyni?

Az én lelkem nagyot dobban,

nem tudnék így elmúlni.

Gyűjtsünk ide, adakozzunk,

bírja még a pénztárca?

Hova merre csatlakozzunk,

hogy ne sírjon sok árva?

Én kis proli nyamvadt lélek,

mit tegyek ha így látok?

Kívánjak boldog újévet?

Nem.. én senkit nem bántok!

Tegnap lent jártam a téren,

 egy zászlót fújt a szél éppen,

lent a földön, ott a porban,

s nem volt aki leporolja,

 ki magasba felemelje,

ki magasba felemelje....

Szomorúság vette körül,

nem volt aki emígy örül:

"Isten hozott újult emlék!

lent a zászló nem csak kellék!"

Hol volt ki azt felemelje,

hol volt, ki azt felemelje?...

Valami fáj nekem nagyon,

fárad vagyok, fárad vagyok. -

lobogta a selyem hangja,

benne volt a múlt fájdalma.

Mégsem volt ki felemelje,

mégsem volt ki felemelje....

Aztán a szél gondolt egyet,

megmarkolta jól a teret,

fölkapta a zászlórudat,

mutatott egy másik utat:

Volt már aki felemelje,

volt már aki felemelje...

Akkor még nem éltem, de mégis kínoz igaz érzete:

Apám képe köszön vissza, s a szép világú nézete!

Ó hányszor hallottam azóta,  hittel regélt szavait:

".... mi ott egyek voltunk, beleadtunk apait, anyait!"

Ma búsan nézek a múlt szemébe, s újra fáj valami:

veszíteni bátrak tudnak - tán  apám is volt valaki!

Belém kódolt a régi nóta, éjszakákon hallgatom:

"Egy volt akkor a mi világunk, s átkos volt a hatalom!"

Ő már rég ott lebeg fénybe, de lelkemet teleírta:

"Gyermekeidért harcolj, amíg dobogó szíved bírja!"

S ha  ma arra járok, talpam alatt sír a Pesti utca:

szebb életért harcolók könnyét látom a VASBETONBA…

Galamb turbékol fönt a fán;

 a fehér tollas oly parány,

szájában mégis zöld levél,

aki rátekint, megbékél.

 Csicsergő hangon fényesen,

repülne hozzád az ékesen,

társait hozzád szólítja,

lelki sebeid gyógyítja:

- Békét a Földnek, Világnak,

hitet, őszinte Imáknak!

Megújulásra márciust,

Holdnak fényében kis Jézust!

 - Újra fel kell azt fedezni,

örökre meg is jegyezni,

miénk lehet e szimbólum,

hisz ismeritek; nem nóvum!

- Bimbózzon hát az új remény,

szólítsd a szeretet nevén!

Kacagó rügyező tavaszt,

egy szebb reményű útszakaszt!

Igaz hitűnek kokárdát,

 hisz megfizették az árát!

Mama, tevéled álmodtam éjjel,
pedig hozzám nem jössz el sohasem,
de most mindent megmondott a fényjel;
hogy estenként átölelsz odafent.
 
Karodon aludtam én, a kisdeded,
vörös hajad akár: puha paplan,
vigyázón takarta be kincsedet,
 s angyali éneked volt a balzsam:
 
Csillag kezed úgy karolt engemet,
 ahogy május első vasárnapján,
- régen - én öleltelek tégedet,
a földi létezés legszebb lapján!
 
Láttam, milyen szép az égi tenger,
habjaiban fürdettél, becéztél,
de felébresztett a ronda vekker,
s búcsú nélkül, álmomból kiléptél.
 
Van időm, várlak a fényes holddal,
pedig tudom sokára érkezel.
- Vádalkut kötöttem az égbolttal,
ha bűn is visszakérlek tégedet!