Csendhangjai blogja

Ma zöldülő kezét a rét kitárja;

aj, éltető parázs a napsugár!

Csodát regél esőcske: elsiratja,

a szép lovát... a hófehér futárt.

Amott e napvilági szöcske tánca,

 kecses soványka párja hívja őt:

 Parányi lába járja, járja, járja ,

akarja várja már a büszke nőt.

Kinek titokban ér a földre fénye,

eső füröszti sárga szép szemét,

 csupán az égi új erő dalolja:

Jövőd megérkezett, varázs reménye;

kötözni kell a téli hó sebét,

ha jő a nyári hónap... elrabolja!

             ***

Dalolva jő ezernyi kis bogárka;

ah!- épülő mesés a sok virág.

Elő paletta - rétre szem csodája!-

kifestve bámul ám a szép világ!

Ha színre lép az ősz kesés arája,

 a fák hegyére meg megállva jár:

 Megépül ott a sárguló tanyája,

regénye ( élte őre), rátalál.

A földnek ( ez felénk), imája... bája,

Ha már alél a nóta, este jő,

 de új ruhán telel - jövőt idézve:

Ma hópehelybe ér a téli nyája,

nevetve néz a messzeségbe ő;

az éltető idő...s a tél idénye.

Nagyon szépasszony volt az én anyai Nagymamám, - tőle tündéribb teremtést nem hordott föld a hátán. Ősz haját hatalmas kontyba fésülte minden reggel, - mintha csak mesebeli bálba készülne. Arcocskáját párszor megcsipkedte - tükörbe bámulva -, és már kész is volt az aznapi smink. Más ember csak fekete berliner kendőbe bugyolált asszonyt látott benne, olyat, mint amilyenből tizenkettő volt egy tucat. Abban a világban még a divat is egyforma volt; nagykendő, terebélyes rokolya, fedett fej. Az én Nanukám (így hívtam), mégis különbözött asszonytársaitól: Törékeny termete, kedves mosolya, meleg szíve varázslatossá tette.

Szegény családban nőttem fel: Édesanyámék naphosszat földet műveltek. Négy évesen semmit nem értettem a Világból, de úgy éltem, mint a kiskirálylány: Nanukám vigyázott rám reggeltől estig. Mesékben nem szűkölködtem, de a kedvenc fonott kalácsom is minden reggel asztalra volt készítve, frissen gőzölgő kakaóm mellé. Kacagtunk, vidámodtunk napnyugtáig.

A tél beálltával Édesanyámék megtértek a földművelésből, ami engem nyomasztott is egy kicsit. No, nem mintha nem szerettem volna őket, de fene nagy jómódomban, korlátozott a szülői szigor: Nem nevethettem annyit pld. mint máskor, - nem illett azt korombéli kisleánynak. Mondta is egyszer Édesapám:

       -          Tudod kisjányom, neked mán készülni kell az oskolára, ott pedig nem vihoghatsz a betűvetés felett.     

       -          Ugyan mán Józsi, hát gyerek ez még, - had vihogjon!- csitította le Nanukám, - tekitélyt parancsolóan.

       -          Majd elmén ott a jó kedve! – nézett felém Édesanyám.

       -          De én már tudok olvasni! – védekeztem sírósan.

       -          Eridj mán te az olvasásoddal! – kacagott ki Édesapám.

       -          Mit tudsz te? Tán félrebeszélsz?

       -          Nem a édes fiam, - nézd csak a párás ablakot! Na kisjányom, írjad csak le szépen apád, s anyád nevét. – győzködött Nanuka.     

       -          V-a-r-g- -a  J-ó zs-e f, M-o-l-n-á-r, P-i-r-o-s-k-a.- szótagoltam, - újacskáimmal betűket formálva az üvegen.

       -          E mán igen! – csodálkozott mindkét szülőm.

       -          Igen is, tudok írni, - Nanuka tanított rá! – pityeregtem sértődötten.

       -          Aztán innentől kezdve szépen beszéljetek a gyerekkel, - nincs tájszólás, mert elta-

       -          nulja. – intette meg Szüleimet jóságos Nagyikám.

-          De úgy ám Józsi! – nézett Édesanyám maga elé, - mint aki nyomban elfelejtette a tájszólást.

       -           Hát, figyeljetek is oda a gyerekre, mert én nem leszek itt mindig! – fordította el tekintetét Nanuka.

-          Nem mész sehová, - nem engedlek! – szorítottam át derekát csöppnyi kezemmel, - mint aki nagy titkot sejt.

-          Persze, hogy nem megyek, - csak vicceltem! – törölte meg könnyes szemeimet áldott jó Nagyikám.

-          Jaj, nem adják azt olyan könnyen! – halkult el Édesanyám szava.

-          Hiába beszélek, - menni akar valahová! – sírtam el magam újból.  

-          Persze, hogy megyek, hiszen jön a Karácsony! - Jézuskának be kell vásárolnom. – mentette mosolygósan a helyzetet anyai Nagymamám.

-          Ja, azért? – kérdeztem, - magamban azt gondolva, hogy a meglepetés mindig titok a gyerekek előtt.

-          Na, ja! – néztek össze cinkosan a szülők,- aztán meg folytatták olvasni tudó lányukhoz illő – tájszólás nélküli -, beszélgetésüket.

-          Édesanyámnak kabátot hoz a Jézuska. - jelentette ki Anyukám.

-          Olyan szép szürke gyapjúkabátot kérek, mint a szomszéd Mariskának van. Nekem sosem volt olyan,- mindig csak pruszlikba, meg kendőbe jártam. – vágyakozva töprengett Nagyim.

-          Te meg Ágika, most nem kapsz semmit, mert a kabát fontosabb mindennél. – sóhajtott Papa.

-          De igen is kapok! Megírtam Jézuskának, hogy alvós babát kérek! – nyafogtam sértődötten.

-          No, majd csak lesz az a baba valahogy. – simogatta meg fejemet Papa.

-          Még szép, hogy lesz! – feleseltem vissza.

-          Ej, az anyád mindenségét, de elkényeztetett Nagyanyád! – vágott volna pofon Édesanyám.

-          Kezet ne merj emelni rá! Ez a gyerek soha életében nem kapott ki! Meg ne lássam, hogy megütöd! – veszekedett Nanuka.

-          Na, gyere csak te átok! Mars, lefeküdni! Este van, - gyereknek ágyban a helye! Meg aztán nem csinálod itt tovább  a fesztivált! – kapott ölébe Édesapám.

-          A maga nevelése! – kuncogott Édesanyám Nanuka felé,- miközben Papa hálószobánk irányába toloncolt.

       -        

-         

Eljött a várva várt Karácsony este; kis zöldellő fenyőágat hozott Jézuska. Pár szaloncukor díszelgett rajta. Nem érdekelt engem, hogy a szomszéd kislány fája nagyobb: Szép gyermeki lelkem egyetlen kincse szeretetből állt. Irigység ott nem vethette meg lábát. Aki engem nevelt, időben megtanította velem, hogy azok a szép dolgok, amiket lélekből fakadóan adunk, és kapunk. Tárgyi dolgoknak nem volt nagy jelentősége előttem: Képzelőerőm felfogta Jézuska érkezését, - jelenlétét éreztem. Hallottam az Angyalkák szárnysuhogását, amikor leszálltak kicsinyke fenyőágamra. Tudtam, hogy irántuk érzett tiszteletből sül a kalács. Azon az este, a hópihék is vidámabban szálltak, mint máskor: Ezüstös csillogásukban benne rejlett a Karácsony misztikuma. Fehér volt a környező Világ, kalács illata áradt mindenfelől. Ajándékba kaptam egy narancsot azon az este. Ilyen gyümölcsöt akkor láttam életemben először. Nanukám rögtön elmondta, hogy nagyon messze földről érkezet csoda sárga színű narancsom. Figyelmesen ittam minden szavát:

-          Tudod Ágikám, ott mindig meleg van.

-          Soha nincs nyár, és tél?

-          Éppen azt mondom, hogy csak nyár van; mindig süt a nap, és nagyon, nagyon meleg van.

-          De hát akkor ott nem kell kabát. – vélekedtem célzóan.

-          Nem bizony!

-          Ó, akkor Mikulásuk, és Jézuskájuk sincs az ottani gyerekeknek. – csalódottan törtem a fejemet.

-          Természetesen van nekik is, csak oda nem szánkóval mennek.

-          Leszállnak a mennyből. – állapítottam meg.

-          Úgy van! – vetett rám elégedett pillantásokat Nagyi.

-          Költözzünk oda! – ugráltam örömömben, - szemem előtt látva az örök nyár hazáját.

-          Á, nem mennék!  - megkaptam a kabátom, már itt sem fázom.

-          És az én babám? – támadt fel bennem az ismeretlen kisördög.

-          Majd… egyszer…

-          Mikor egyszer? – pityeregtem  féltékenyen.

-          Na, csitt, legyen! – vetett rám szúrós pillantást Édesapám, fekete szemöldöke alól.

-          Hagyd, ne bántsd a gyereket! Naná, hogy rám féltékeny rám, hiszen eddig én voltam a játszópajtása is! Ez egy ilyen kor. – babusgatta új kabátját Nanuka, - ölében szorongatva azt. 

-          Édesanyám, ne védje mindig ezt a gyereket! Ha sosem mondunk ellent neki, fejünkre nő. – szólt közbe Mama.

-          Lányom, nem ellent kell neki mondani, hanem megmagyarázni bizonyos dolgokat: Türelemre, szeretetre, kitartásra kell nevelni. Most kell  megfelelő megoldásokat, válaszokat találni. Szülőnek lenni nehéz feladat, de ha jól végeztük dolgunkat,            hidd el, hogy megéri.

-          Nem éri meg semmi, csak a babám! – pimaszkodtam sírva.

-          Mars az ágyba! – sújtott le Édesapám szúnyogcsípésnyi pofonja.

-          Megütötted a gyereket? Nem szégyelled magad? – zokogott fel Nanuka.

-          Pszt, ne beszéljünk előtte! - ő már felfogja a dolgokat. – suttogott Mama.

-          Jó éjszakát én drága Ágikám! – nyomott puszit álmosan pislogó szemeimre Nagyikám.

-          Nem vagy a barátom! – hüppögtem alig halhatóan.

„Nem vagy a barátom!” – hallottam vissza álmomban meggondolatlan mondatomat. Fájt, égetett, amiért megbántottam hűn szeretett Nanukámat. Álmomban láttam, amikor elröppentek Angyalkáim. Reggel nem mertem kinyitni szemeimet; akárhányszor nyílt a hálószobaajtó, mindig alvást imitáltam. Aztán eszembe jutott, hogy nem kaptam meg alvós babámat. Haragosan pattantam ki az ágyból. Mentem egyenesen reggeliző asztalunk felé. Nem köszöntem senkinek, csak mohón szürcsölni kezdtem kakaómat. Undok viselkedésemen megbotránkozva, szüleim nyomban elhagyták a szobát. Nanukám elvette csészémet előlem, és felszólított, hogy menjek öltözni, mosakodni. Makacsságom vetekedett szégyenérzetemmel, de rögtön szót fogadtam. Sokat bíbelődtem ruháimmal; nem akartam hamar visszamenni a konyhába. Féltem, hogy szemkontaktusba kerülök Nagyikámmal.

Még az sem tűnt fel, amikor delet harangoztak. Mindent elkövettem, hogy senkivel ne találkozzam a családból: Mesekönyveimet rakosgattam helyükre, játékaimat rámoltam a polcon. Korgott a gyomrom, de akkor sem mentem ki. Egyszer csak tágra nyílt az ajtó, és Nanukám lépett be rajta:

-          Brrr, de hideg van odakint! Megmelegedhetek nálad? – kérdezte tőlem, - deres

-          szempillái alól kilesve.

-          Te remegsz! – bújtam hozzá félve.

-          De már nem sokáig. – mosolyogta el magát.

-          Hol jártál? – akartam tudni.

-          Gyere ebédelni Ágikám, - ott mindent megbeszélünk. – szorongatott valami furcsa kis csomagot kendője alá rejtve.

-          Igen, megyek. – válaszoltam egykedvűen, - miközben örültem neki, hogy beszélő viszonyunk langyosodni kezd.

-          Te nem etted meg reggelidet? – kérdezte Nanuka megrettenve.

-          Nem voltál itthon. – válaszoltam pironkodva.

-          Ó, te, te, te kis Angyalkám! – húzott magához, - aztán lekuporodott velem a kis sámlira

-          Nanukám, drága Nanukám! – olyan hideg az arcocskád. Féltelek! Mond, hol jártál?

-          Nagy úton Klárikám, nagyon nagy úton!

-          Mégis hol? – érdeklődtem aggódva.

-          Ha te elmondod nekem, hogy mit tanultál tegnap esti sértődöttségedből, akkor én is válaszolok.

-          Azt tanultam, hogy sosem szabad megbántani másokat. Ha fájdalmat okozunk szeretteinknek, később nekünk fáj jobban, és rakosgathatjuk játékpolcunkat, amíg nem szűnik az a valami… ott bent. – feleltem gyermeki őszinteséggel.

-          És még mit tanultál?

-          Azt, hogy nagyon, de nagyon szeretlek!

-          És még?

-          Azt, hogy Édesapámat, és Édesanyámat is szeretem.

-          És még?

-          Azt, hogy ha szeretlek, varrsz nekem rongybabát.

-          Óhó, te kis pimasz! – ilyesmit nem kérünk mérgelődés után, - koppantott fejemre Nagyi.

-          Akkor nem kérem. – szégyelltem el magam.

-          Mondja mit csinált maga Édesanyám? – toppantott be Papa a konyhába.

-          Nem, ő nem csinált semmit, - én voltam rossz! Bocsánatot kérek drága Édesapámtól, és Édesanyámtól! – szóltam közbe ijedten.

-          Nem téged kérdeztelek! – felelt dühösen Papa.

-          Akkor meg? – néztem körbe értetlenül.

-          Mit akkor meg? – lépett be Édesanyám, - úgy, mint aki hallgatózott.

-          Én voltam… én csináltam, - amikor este lefeküdtetek, levágtam. – tört fel belőlem a zokogás.

-          Mit vágtál te le Kincsem? – húzott magához szeretettel Nanuka.

-          Hát, ezt, ni… a kabátgombokat. – vettem elő zsebemből két csillogó szürke gombot.

-          Na, mars, a szobába! – ordította Édesapám vasszigorral, - erős kezeivel rögvest grabancon markolt.

-          Hagyd csak azt a gyereket! Azonnal menjetek ki a konyhából! Majd én elintézem! Nem megmondtam, hogy sose emeljetek kezet rá? Milyen Világ van itt? – kiabált Nagyikám.

-          Anyám tudja, hogy mit akar. – vonult vissza mindkét szülő, mint a megszeppent gyerekek.

-          Látod, ők szófogadóak! Neked is így kell ezt csinálni! – szólt nyomatékosan Nagyi.

-          De te most nem haragszol, amiért leollóztam a gombokat?

-          Kicsit haragszom, de majd bocsánatot kérsz.

-          És azzal el lesz intézve? – kételkedtem.

-          Barátok vagyunk?

-          Csak te vagy igaz barátom! – folytak tovább könnyeim.

-          Akkor kérj bocsánatot.

-          Bocsánatot kérek! – szepegtem.

-          Akkor most jól figyelj! Az angyalkák megint beröppentek a szobába.  Kis suhogó szárnyaikkal itt keringnek a lámpa fölött, és csodálják bátorságod. Bocsánatot kértél, bevallottad bűneidet, – ilyenkor minden angyalka örül. – mosolygott a lámpa felé Nagyikám, - szemével követve az angyalok láthatatlan röpködését.

-          Engem is látnak?

-          Látnak ám!

-          Te is látod őket? – kerekedtek nagyra csodálkozó szemeim.

-          Ó, én mindent látok!

-          Engem is láttál, amikor levágtam a gombokat?

-          Pszt, bocsánatkérés után nem kell bűneinkről beszélni! Megbocsájtottam, és kész. – suttogott Nagyikám.

-          Itt vannak még? – kérdeztem halkan.

-          Itt hát!

-          És, és, mit mondanak?

-          Azt mondják, hogy edd meg szépen az ebédet. Kis lelkedben legyen ünnep, a többit majd meglátod. – titokzatosan mosolygott Nanuka, - aztán tálalni kezdett.

-          Jé, itt van egy kis csomag! – kiáltottam fel meglepetten az asztal mellől.

-          Bontsd ki gyorsan, - nézzük, mi van benne!

-          Tényleg kibonthatom? Az enyém? Nekem hoztad? Ez volt nálad, amikor megérkeztél? – özönlöttek kérdéseim.

-          Igen, ez a tiéd. – kuncogott Nagyikám.

-          Jé, ez az én várva várt babám! Elmentél a Jézuskához? Szóval ott voltál? – bontottam ki fürgén kis masnival átkötött csomagomat.

-          Igen, elmentem a Jézuskához. – csilingelt Nanukám kacagó hangja.

-           Babámat Nanninak nevezem el. Azért nevezem annak, mert azt akarom, hogy neve hasonlítson a tiédhez. Meg azért, mert olyan szeme van, mint neked. És még azért is, mert olyan szép, mint amilyen te vagy. Nanni velem aludhat? – locsogtam-fecsegtem.

-          A te babád mindig veled aludhat, de egyet meg kell ígérned: Sosem szabad haragudnod rá!

-          Haragudni egy babára? – néztem kérdően.

-          Elvégre mostantól ő a te kislányod. – vizsgálta tekintetemet Nanukám.

-          Ja, igen, a kislányom. – válaszoltam zavartam, - miközben nem is értettem, hogy mit akarnak jelenteni Nagyikám szavai.

-          Úgy kell szeretned őt, mint a gyermekedet; ruhát varrsz neki, lefekteted, felébreszted, felöltözteted, mesét olvasol neki. Gyermekeinkről gondoskodnunk kell, még akkor is, ha néha nincs hozzá kedvünk.

-          Szóval azt akarod mondani, hogy nemsokára úgyis anyuka leszek? – fogtam fel a kedves nevelési szándékot.

-          Az még odébb van, de nem árt megjegyezned minden szavam. Jövőhónapban öt éves leszel, következőévben iskolás. Amikor tanulásra adja fejét az ember, nem ér rá töprengeni a jövő dolgain. Megígéred, hogy intelmeimet megjegyzed?

-          Nem ígérem meg, mert majd emlékeztetsz, ha elfelejtek valamit. – sóhajtottam valami kifejezhetetlent érezve.

-          Na, mars, játszani! – éld meg örömödet csendben is! – sóhajtott nagyikám, az ebéd befejeztével.

-           

Nanni babámat minden éjjel magammal vittem az ágyba; örömöm határtalan nagy volt. Természetesen ruhákat is varrtam neki, és gondoskodtam öltöztetéséről, - úgy, ahogy Nagyikám tanította. Hogy hálámat kifejezzem, még nagyobb odaadással tanultam a betűvetést. Tavaszra átvettük az egyszer egyet. Szüleim nagy lelkesedéssel figyelték fejlődésemet, - elismerésük jeléül megkaptam első füzetem. Ezzel nagy feladat elé állított a sors: Vonalak közé kellett írogatnom, - a párás ablaküveg után sokat ügyetlenkedtem.

Mikor házi feladataim sorra sikerültek, rohantam elújságolni Nagyikámnak. Szobája ajtajában Édesanyám, és Édesapám fogadott. Nem léphettem át a küszöböt, mert valami titokzatos vendéget vártak. Fogadására apai nagynéném - Ili nénikém -, is megérkezett.

Nem értettem semmit, csak azt láttam, hogy mindenki csinosan ki van öltözve. Papa öltönyben volt, - sudár alakján csodálatosan mutatott ünnepi ruhája. Mama szép szőke haja, szolid kontyba volt fésülve, - kiskosztümjében úgy festett, mint aki bálba készül.

A nagy sürgésforgás közepette Édesapám elém állt, és az mondta:

-          Te most elmész Ili nénédhez: Pár napig maradnod kell, - de legalább játszadozol kicsit Veronika unokahúgoddal. Nemsokára érted megyek, és hazahozlak.

-          De mikor? – sírtam el magam rosszat sejtve.

-          Gyere már, ne kérdezősködj annyit! – ragadott kézen Ili nénikém, - mintha távozásunkat sürgetni akarná.

-          És Nanuka? – kérdeztem ijedten.

-          Na, menjél! – nógatott Édesapám válasz helyett.

-          Nannit becsomagoltátok bőröndömben? – faggatóztam még rémültebben.

-          Igen, itt van. – egykedvűen felelte nénikém, - majd elindultunk hozzájuk.

-           

-           

Velem egykorú unokahúgom örömmel fogadott: hamarosan vidám játszadozásba kezdtünk. Termetes Ili nénikém nem mindig nézte jó szemmel hangoskodásunkat: Látszott rajta, hogy csak az én kedvemért elnéző. Ki is használtuk magába fojtott haragját, - ruhás szekrényébe bújva öltözködni kezdtünk: Összes ruháját felpróbáltuk. Ám egyszer csak megláttam egy kabátot: Pont olyan volt, mint Nanukámé, és két gomb is hiányzott róla.

-          Hát ez meg, hogy kerül ide? – szögeztem kérdésemet Veronika felé.

-          Anyukám vette, - cserében babát adtunk érte.

-          És kitől vette? – remegett a hangom.

-           Nem tudom. – felelte Veronika, - majd ismét bebújt a szekrénybe.

-          Ez az a baba? – húztam ki bőröndömből játékomat.

-          Vissza kell adnod, - ő az enyém! – sikoltott féltékenyen unokahúgom.

-          Tessék, nekem már nem kell! – sírtam el magam, - aztán kifutottam a bejárati ajtón.

-          Hova igyekszel Ágikám? –lépett elém Édesapám.

-          Haza, azonnal haza akarok menni!

-          Érted jöttem, - már öltözhetsz is. – simogatta meg fejecskémet.

-          De a kölköt nem viszem haza!

-          Milyen kölköt Ágikám?

-          Nannit!

-          Miért nem hozod?

-          Mert Nanukám eladta érte a kabátját. Miért tette? Miért nem mondtátok el nekem? Neki sosem volt kabátja! Nem kell a baba, - inkább a kabátot vigyük haza! – ömlött belőlem a keserűség.

-          Na, gyere, menjünk! Útközben elmesélem, hogy miért nem kell a kabát. – mondta Papa.

-          De kell, a kabát kell, Nanni marad! – tiltakoztam.

-          Vigyétek mindkettőt. – együtt érzően bólogatott Ili néném.

-          Visszük is! – vágtam oda dacosan.

-          Vigyük. – felelte Édesapám szűkszavúan, - és nyomban hazaindultunk.

-           

Ahogy átléptem otthonunk küszöbét, rohantam Nanukám szobájába, de ágya be volt vetve. Szobája minden vázáját virágok díszítették. Nem csodálkoztam rajta, hisz gyakran kötött nekem mezei bokrétákat. Azért érdeklődéssel néztem Édesapámékra:

-          Nanuka? – kérdeztem csak így egyszerűen.

-          Ágikám, el kell mondanunk valamit, - gyere, ülj mellénk szépen. – kérlelt Mama.

-          Mit? – érdeklődtem rosszat sejtve.

-          Elköltözött tőlünk. – válaszolt könnyes szemekkel Édesapám.

-          Azt mondta, hogy nem megy sehová! Hazudott nekem? – zokogtam csalódottan.

-          Nem Ágikám, ő sosem hazudott.

-          Akkor? – remegett a hangom.

-          Csillag lett belőle; felköltözött az angyalkákhoz. Biztosak lehetünk benne, hogy tőle fényesebb csillag nincs az égen. Neki most ez a dolga; ott ragyog fent, és mindenkire onnan vigyáz. – Próbálta magyarázni Édesapám.

-          És, és már soha nem jön haza? – érdeklődtem csalódottan.

-          Nem, nem jöhet haza, de te minden este láthatod őt, amint égi körútját járva dolgát végzi.

-          De hogyan? – üvöltöttem fájdalmasan.

-          Ha ma este felnézel az égre, megtudod.

-          Már este van, ki akarok menni! – rohantam kisszékemért.

-          Várj, ez a karosszék kényelmesebb! – jött utánam a tornácra Édesanyám.

-          Hozd ki a kabátot, és Nannit is! Vissza akarom adni neki, ha jön!

-          Jaj, Ágikám, a csillagoknak nem kellenek földi dolgok. Azokat itt hagyják nekünk, hogy mindörökké emlékezzünk rájuk.

-          Hagyj magamra! – parancsoltam rá Mamára. – ő pedig illedelmesen bevonult a lakásba.

Hosszú ideig lestem a feljövő csillagokat, de nem láttam sehol az én Nanukámat. Álmos, kimerült voltam, mégsem akartam ágyba menni. A szürke kabátot magam köré fontam; szerettem, öleltem, és vártam, hogy mégis visszaadjam jogos tulajdonosának. A szövet szállak között megéreztem Nagymamám illatát, - ez üzenet volt számomra: Tudtam, hogy jönni fog, csak nagyon kell figyelnem. Rengeteg csillag volt az égen, de egy közülük különösen viselkedett: Kacsintva villogott rám, mintha mosolygott volna. Egyből felismertem, és nyújtottam felé a szürke kabátot: „Legalább ezt vidd magaddal, - soha nem volt még kabátod!” – kérleltem. Aztán megragadott egy markos kéz, és félálmomban letett Nanni mellé az ágyamra. „Úgy kell szeretned őt, mint a gyermekedet; ruhát varrsz neki, lefekteted, felébreszted, felöltözteted, mesét olvasol neki.” – mondta valaki odafentről, - miközben lecsukódtak pilláim.

-           

-           

Nagyon furcsán viselkedik az emberi agy, amikor emlékek tárol el. Mindenkiben élnek múltban történt dolgok, és néha jó elbogarászni közöttük. Vajon, ki mikor kezdett el emlékezni, mi volt első élménye, bánata, öröme? A minap, hasonló gondoltakon rágtam át magam, - így került elő életem meghatározó pillanata:

Két éves kislányka voltam, - születésnapi tortám felé indultam. Egy kisebb, és egy nagyobb gyertya lángolt finomságom tetején. Kezemmel igyekeztem eloltatni a lángokat.(Akkor még nem tudtam, hogy nem úgy végeztetik a művelet.) Nagy igyekezetemben elém toppant egy fejkendős nénike:

-          Dádá a babának! – szólt rám hangosan, - féltőn ölébe kapva.

-          Dádá! – feleseltem mindjárt vissza, - mint akit önérzetében megsérttettek.

-          Majd anyádra is kezet emelsz? – nézett szemembe a nénike, - akinek szavaiból mit sem értettem, - vagy csak megsejtettem, hogy mit mond...

-          Dádá! – ismételtem újból, - belelesve a meghatódott szemekbe.

-          Micsodaaaa? – felelősségre vonással ismételte szavait a néni, - miközben egy apró könnycseppje kezemre pottyant.

-          Sír a néni. – gondoltam magamban, - és hogy megvigasztaljam, szeretettel bújtam hozzá.

-          Nincs semmi baj, no, ne sírjál! – puszilgatta arcomat, és csöppnyi kezeimet.

-          Semmi? – kérdeztem… vagy csak akartam kérdezni… vagy talán még kimondani sem tudtam ezeket a szavakat?

-          Mi történt? – toppantott be a mama mosolyogva.

-          Semmi… semmi nem történ. – ismételte meg kijelentését a néni.

-          Édesanyám, adja ide a kislányt, ne emelgesse, sok az már magának. – szólt Mama, - kezét nyújtva felém.

-          Nem medek! – selypítettem a néni nyakát átkarolva, - szakító fájdalommal mellkasomban, aminek okát nem ismertem.

-          Szereted a Nagymamát? – mosolygott Édesanyám.

-          Nagymamaaa! – öleltem még szorosabban át nyakát, - örömmel megtapasztalva, hogy már nem csak néni a neve.

Mindössze ennyire emlékszem anyai nagymamámból. Azt nem tudom, mikor kezdett el hiányozni, de arra határozottan emlékszem, hogy mire felébredtem, asztalomra regeli volt készítve. Édesanyám naponta elmondta; nagyikám készítette a finomságot, és hogy ő elment valahová. Szerettem az én „valahová” elment új ismerősömet. Jó volt arra gondolni, amikor megvigasztaltam, és megszerettem. Valami mégis égetett legbelül, de nem tudtam, hogy mi. Reménykedve vártam az újbóli találkozást, lestem, figyeltem az ajtót, hátha belép.

Soha többé nem találkoztam vele, pedig még ma is tisztán látom magam előtt. Ott értek véget vele emlékeim, ahol elkezdődtek. Értetlenül állok a tények előtt: Vajon miért éppen azon a napon kezdtem el gondolkodni? Miért akkortól kezdve emlékszem édesanyámra? Miért tudom, hogy csak két szál gyertyám volt?

Valóban értetlenül állok a tények előtt? Igen, ez igaz, de több is történt: Megérintett a szeretet, a féltés, az aggódás lángja. Ennek művészetét megtanította nekem valaki, aki nem csak egy „néni” volt a sok közül. Már  tisztán emlékszem, hogy mi akarta szétfeszíteni mellkasom: Nem ismertem a szavakat, amivel bocsánatot kérhettem volna. Ez volt a felejthetetlen párbeszéd, amiben szeretettel bocsájtanak útra egy kétéves kisgyereket.