A felejthetetlen párbeszéd

Csendhangjai•  2015. június 30. 19:46


 

Nagyon furcsán viselkedik az emberi agy, amikor emlékek tárol el. Mindenkiben élnek múltban történt dolgok, és néha jó elbogarászni közöttük. Vajon, ki mikor kezdett el emlékezni, mi volt első élménye, bánata, öröme? A minap, hasonló gondoltakon rágtam át magam, - így került elő életem meghatározó pillanata:

 

Két éves kislányka voltam, - születésnapi tortám felé indultam. Egy kisebb, és egy nagyobb gyertya lángolt finomságom tetején. Kezemmel igyekeztem eloltatni a lángokat.(Akkor még nem tudtam, hogy nem úgy végeztetik a művelet.) Nagy igyekezetemben elém toppant egy fejkendős nénike:

 

-          Dádá a babának! – szólt rám hangosan, - féltőn ölébe kapva.

-          Dádá! – feleseltem mindjárt vissza, - mint akit önérzetében megsérttettek.

-          Majd anyádra is kezet emelsz? – nézett szemembe a nénike, - akinek szavaiból mit sem értettem, - vagy csak megsejtettem, hogy mit mond...

-          Dádá! – ismételtem újból, - belelesve a meghatódott szemekbe.

-          Micsodaaaa? – felelősségre vonással ismételte szavait a néni, - miközben egy apró könnycseppje kezemre pottyant.

-          Sír a néni. – gondoltam magamban, - és hogy megvigasztaljam, szeretettel bújtam hozzá.

-          Nincs semmi baj, no, ne sírjál! – puszilgatta arcomat, és csöppnyi kezeimet.

-          Semmi? – kérdeztem… vagy csak akartam kérdezni… vagy talán még kimondani sem tudtam ezeket a szavakat?

-          Mi történt? – toppantott be a mama mosolyogva.

-          Semmi… semmi nem történ. – ismételte meg kijelentését a néni.

-          Édesanyám, adja ide a kislányt, ne emelgesse, sok az már magának. – szólt Mama, - kezét nyújtva felém.

-          Nem medek! – selypítettem a néni nyakát átkarolva, - szakító fájdalommal mellkasomban, aminek okát nem ismertem.

-          Szereted a Nagymamát? – mosolygott Édesanyám.

-          Nagymamaaa! – öleltem még szorosabban át nyakát, - örömmel megtapasztalva, hogy már nem csak néni a neve.

 

Mindössze ennyire emlékszem anyai nagymamámból. Azt nem tudom, mikor kezdett el hiányozni, de arra határozottan emlékszem, hogy mire felébredtem, asztalomra regeli volt készítve. Édesanyám naponta elmondta; nagyikám készítette a finomságot, és hogy ő elment valahová. Szerettem az én „valahová” elment új ismerősömet. Jó volt arra gondolni, amikor megvigasztaltam, és megszerettem. Valami mégis égetett legbelül, de nem tudtam, hogy mi. Reménykedve vártam az újbóli találkozást, lestem, figyeltem az ajtót, hátha belép.

 

Soha többé nem találkoztam vele, pedig még ma is tisztán látom magam előtt. Ott értek véget vele emlékeim, ahol elkezdődtek. Értetlenül állok a tények előtt: Vajon miért éppen azon a napon kezdtem el gondolkodni? Miért akkortól kezdve emlékszem édesanyámra? Miért tudom, hogy csak két szál gyertyám volt?

 

Valóban értetlenül állok a tények előtt? Igen, ez igaz, de több is történt: Megérintett a szeretet, a féltés, az aggódás lángja. Ennek művészetét megtanította nekem valaki, aki nem csak egy „néni” volt a sok közül. Már  tisztán emlékszem, hogy mi akarta szétfeszíteni mellkasom: Nem ismertem a szavakat, amivel bocsánatot kérhettem volna. Ez volt a felejthetetlen párbeszéd, amiben szeretettel bocsájtanak útra egy kétéves kisgyereket.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!