Csányi Ádám blogja

Egyedül néztem a lombokat
Lassan mozogtak, békés szívütemre.
Bele-bele kapott az élet,
S a levelek bágyadtan bókoltak, egyre csak egyre.

Kata te ott álltál,
S csak azt mondtad - szia.
Nemtom mire vártál,
S, hogy ezzel mi a
Valódi célod
Eme mosolygással.
Előállhatnék most
Oly sok okossággal...

De nem lehet,
Ma nem lehet,
Ma igazán nem lehet,
Ma igazán, tényleg nem...
Lehet.

Mert van még egy perc,
Mit szemedben látok.
Nem tudom áldás lesz,
Avagy új átok.
De én most is csak
Előtted állok.
Csak még egy percet,
Egyet kívánok.
Aztán majd újra,
Újra csak várok.
S ha szemünk összefut,
Én megint csak szállok.

Repíts hát újra,
Drága jó Kata!

Mi vár reám odakinn?
Hol más szelek fúnak.
Lesz e helye megvetésnek,
Szánalomnak, búnak?

Mi lesz majd a tervekkel,
Miket dédelgetek?
Megélek -e belőlük?
- álmot nem ehetek.

Lesz -e jövő szebb és jobb?
Boldog, békés, rendes.
Rendes ház és feleség
- mind a kettő csendes.

Lesz -e kertem, lombos fáim,
Miket sokszor kértem?
Meglehet, hogy nagyra vágyom
- bár még sosem mértem.

Egyet mondok, egy is marad:
Maradok én magam.
Egyedül, vagy kettecskén,
Míg ki nem hullik fogam!

Fáradt erők duzzadtak meg nagyra szívemben.
Csak egy balga balsorst látok rút végzetemben.

Kicsi, de mégis sors. Balga, de mégis végzet.
Mi engem kimerülten, megbúvásra késztet.

Magam elől búvok én, félek a jövőtől.
Az idő homályából, zordan kitörőtől.

Pedig itt van bennem, s egyre kijjebb kúszik.
Bú, s öröm könnyében egyaránt ő úszik.

Lassan szeli mindig, s ahogy én is teszem:
Megnyúgvás párnáira mélán visszafekszem...

Nem találtam árnyékod,
Ott állt végig mellettem.
Nem találtam lábnyomod,
Pedig itt van szívemben.

Nem találtam kezedet,
Vezetett a sötétben.
Nem találtam szemedet,
Nyitva volt az előttem.

Nem találom árnyékom,
Nap se süt már én engem.
Nem találom lábnyomom,
Hátramaradt... eltűntem.

Nem találom kezemet,
Nem fogom a semmit sem.
Nem találom szememet,
Vak vagyok és elvesztem.