TV nézési szokásaink

Sanyipapa•  2017. június 17. 23:46

TV nézési szokásaink

 

A TV nézésről az jut eszembe, hogy ez egy nagy globális cselekvés. A világon bárhol, ahová eljutott az elektromosság, valószínűleg TV-t is néznek. Van, ahol sokat, van, ahol még többet, azaz egész nap. Ez talán civilizációs betegség. Tudok olyan esetről, ahol az újonnan elkészült luxuslakás minden helyiségébe telepítettek, vagy beépítettek televíziót, igen, még a vécékbe és a fürdőszobákba is. Hogy honnan tudok erről? A televízióban láttam. Persze a technika fejlődése, a lapos televíziók (nem csak formájában, hanem műsorszolgáltatásában is) elterjedése is sokat segített TV-őrült építészeknek. Korunk nagy átka, a munkanélküliség is nagyon sok, vagy mondjuk úgy, a legtöbb embert arra készteti, hogy többnyire egész nap TV-t nézzen. Tulajdonképpen úgy is mondhatnánk, hogy ez az életük értelme, ez az egyetlen elfoglaltságuk. Ezt az egészet felfoghatnánk arról az oldaláról is, hogy így legalább el vannak, mint a befőtt és addig se csinálnak mást, például valami károsat, vagy kárt okozót. Az már eszünkbe se jut, hogy például hasznosat, hasznot hozót is csinálhatnának.

Szóval, ott ül az ember a televízió előtt és mindenre vevő. A távirányítóval kapcsolgat ide – oda, megpróbál mindig az ízlésének megfelelő programot találni, de közben gyanakszik is, hátha egy másik csatornán éppen most sugároznak valami olyasmit, ami esetleg jobban érdekelné, mint ez, amit most néz. Tehát megint csak kapcsolgat. De vannak olyanok is, akik kifejezetten a könnyű szórakozás, mások az ismeretszerzés, megint mások valami speciális okból, mint például a western, a régi filmek, különleges természeti jelenségek, egzotikus állatok vagy a keleti harcművészetek szeretete végett néznek televíziót. Sőt, vannak olyanok is, akik meg vannak győződve arról, hogy tévézés közben nagyon sokat tanulnak. Kár hogy ezeket az embereket nem lehet levizsgáztatni, mert így esetlegesen hiányzó iskoláikat pótolhatnák.

Még mielőtt mások tévézési szokásait kifiguráznám, írok inkább a magaméról. Alapvetően törekszem arra, hogy ne nézzek túl sok televíziót, csak ez nem mindig sikerül. Már említettem gyárilag beépített lustaságomat, amely általában a cselekvési alternatívák eldöntésekor, mindig a kényelmesebb, egyszerűbb és kevésbé megterhelő megoldást választja, azaz a TV nézést. Pláne úgy, ahogy én, illetve mi TV-t nézünk. A „mi” alatt feleségemet és jómagamat értem, ugyanis mi nagy hangsúlyt fektetünk a kényelemre, éppen ezért kihúzzuk a televízióval szemben elhelyezkedő rekamiét és kinyújtott lábbal, mármint a feleségem végig fekve, én pedig hátamat a háttámlának támasztva, kinyújtott lábbal ülve, - mondván, ha lefekszem, azonnal elalszom - helyezkedünk el. És itt, az előző mondatban hangzott el egy nagyon fontos, úgy is mondhatnám kulcsszó, mégpedig az, hogy elalszom. Tulajdonképpen mindegy, hogy mit nézek, mindegy a testhelyzet, álomtündér mindig rám talál. Ebből az okból kifolyólag már többször megdöntöttem az alva ülés és ezzel egy időben az ülve alvás világrekordját. Persze az elalvásnak vannak másfajta okai is, mint például a fáradtság, vagy az allergia elleni gyógyszer, amelyet megelőzési szándékkal kikelettől lombhullásig szedek. Sajnos a téli elalvások okára, még csak ötletem sincs, ugyan így feleségem állandó, általában az első félóra elmúltát követő elalvására sem. Ilyenkor szokta a feleségem mondani: nem baj, amíg alszunk, addig sem vétkezünk. Az alvás egyébként egy nagyon egészséges dolog, úgyhogy nem is tudom, miért írtam az előbb ezt az egészet. Persze az lényeges, hogy a TV előtti alvás után a „normális” alvás is megtörténjék és mindez gyógyszeres támogatás nélkül.

Azt még meg sem említettem, hogy ahogy mondani szoktam, németes a neveltetésem, vagyis nem német a származásom, de életem folyamán, ha szabad így mondanom, igen erős befolyással volt rám Germánia. (Lám, milyen szép germanizmussal sikerült ezt elmondanom. Itt szeretném a nyájas Olvasó megbocsátását kérni az eddigi és az ezután elkövetett germanizmusokért.) Most nem önéletrajzot akarok írni, csak az előbb elmondottakat szeretném tényekkel alátámasztani az erős német ráhatást illetően:

Történt ugyanis, hogy 1957 nyarán, az akkor testvéri Német Demokratikus Köztársaság testvéri segítségnyújtása végett, mint sok gyermekes szülők gyermekét, 6 hétig üdültettek a Drezda közelében lévő Schmiedebergben. Hárman vagyunk testvérek, 3 fiú és fogalmam sincs róla, a szüleink miért pont engem választottak ki és küldtek el nyaralni. Talán engem tudtak hármunk közül leginkább nélkülözni. De lehet, hogy itt a „középső gyerek elmélet” működött, amely szerint – főleg, ha gyerekek egy neműek – a legidősebb a mama, a legfiatalabb a papa kedvence, a középső meg csak úgy van. A lényeg az, hogy ott voltam és ez a 6 hét éppen elegendő volt arra, hogy elültetődjön bennem a német nyelv magja, de az is lehet, hogy már ki is csírázott az éppen elültetett mag.

Már 1960-ban is próbálkoztak a magyar oktatási rendszer megreformálásával, mert amikor elvégeztem az általános iskolát és jobb híján gimnáziumba mentem továbbtanulni, a jelentkezéskor fel tették a kérdést, akarok-e modernnyelves humán osztályban járni. Ez tulajdonképpen egy nyelvtagozatos osztály, amelyben a második idegen nyelv, a latin helyett, valamilyen modern nyelvet választhatott magának a tanuló. Az akkori állás szerint nem akartam sem orvosi, sem jogi egyetemen továbbtanulni, tehát úgy gondoltam, a latin nyelvre nem lesz szükségem (most már tudom, hogy tévedtem, még akkor is, ha sem orvos, sem ügyvéd nem lettem) és a fent említett nyaralás miatt a német nyelvet választottam – gondolván – ezt legalább már ismerem, vagy valamit már megismertem belőle. Az első nyelv akkoriban természetesen az orosz volt és a nyelvtagozat pedig azt jelentette, hogy végig a négy éven keresztül minden áldott napon volt orosz óránk, az első két évben, az akkor még hat napos tanítási hét két napján pedig két-két orosz órát vetettek ki ránk. A szabad szombat intézményét csak ezután találták fel, arról nem is beszélve, hogy fokozatosan vezették be, először csak minden második szombat volt szabad. Az idő múlásával a hét hatodik napjáról is lekopott a szabad jelző és egyszerűen csak szombat lett belőle. A 34 fős osztályban csupán kilencen választottuk a németet, a többiek mind latint. Rögtön az első évben, röviddel félév előtt megbetegedett a némettanárnőnk és az első év hátralevő részén sok-sok helyettesítő tanár, majd a második évtől egészen érettségiig a gimnázium nagy tudású és nagytiszteletű igazgatója igyekezett bennünket németre tanítani. (Hadd süssek el, itt egy nem tudom honnan vett bölcsességet: Teljesen mindegy, milyen iskolába járt, vagy jár valaki, a lényeg az, hogy ott, mit tanult, vagy tanul meg.) Így utólag, legalább is számomra, nagy szerencsének bizonyult, hogy ilyen kevesen voltunk, és hogy az igazgató úr volt a tanárunk. Gyakorlatilag, ha akarta volna, minden órán mindenkit feleltethetett volna, de ő nem ezt tette, hanem kihasználta a sok időt és nem csak a nyelvet, hanem a kultúrát is oktatta. Még ma is tudok Goethe verseket németül, kívülről. Így aztán örültem a németnek, oroszból meg végigbukdácsoltam a négy évet. Ezt tanúsítják az érettségi bizonyítványomba beírt érdemjegyek is, hiszen mindkét tárgyból érettségiztem, oroszból, mert kötelező volt, a németet meg választottam, szóval oroszból elégséges, németből pedig jeles. Érdemes jobban belegondolni: az orosz nyelvet négy éven keresztül erőltették és a végén egy izzadság szagú kettesre futotta, a németet pedig tulajdonképpen három év alatt tanultam meg és jól megtanultam.

Sohasem disszidáltam, mégis, csaknem 20 évig külföldön éltem. Ez úgy lehetséges, hogy időről-időre dolgozni mentem Németországba, azaz az NDK-ba és az NSZK-ba és mindig magyar vállalattól. Eközben elvégeztem az NDK-ban egy műszaki főiskolát és egy szakmérnöki tanfolyamot.

A feleségemet Budapesten ismertem meg ugyan, de német, Naumburgból származik. Ott is házasodtunk össze és a ma már felnőtt gyermekeink is ott születtek.

Azt hiszem egyelőre elég ennyi érv, ezek voltak azok a dolgok, amelyek miatt erős a kötődésem a német nyelvhez, a német kultúrához, a német emberekhez, egyszóval Németországhoz. Azért beszúrnék ide egy verset, amely egy cseppet rólam szól:

Voltam – lettem

 

Voltam pártos és pártatlan,

de időben abbahagytam.

Voltam bólogató János,

de rájöttem, hogy ez káros.

 

Voltam galamb, voltam róka,

voltam sas és sas fióka.

 

Voltam főnök, voltam sm.,

a szerencse nem volt velem,

s nem üzentem sms-en.

 

Voltam néha könnyűvérű,

de legtöbbször olcsó bérű.

 

Voltam minden lében kanál,

de nem voltam soha tanár

és ha mégis tanítottam,

megosztottam, amit tudtam.

 

 

Voltam bűnös és ártatlan,

ártatlanként többet kaptam.

 

Sokszor csaltam, s nem volt mégsem

halmazati büntetésem.

 

Voltam magyar, s majdnem német

pedig erre sose kértek,

kerestem a békességet

s birka voltam, aki béget.

(Hülyeségeket beszélek.)

 

 

Kedvem, s akaratom rozsdás,

miért lennék éppen most más.

 

Lettem görnyedt, szőrös, foltos,

azt is mondják, hogy hóbortos.

 

Lettem lassú és kedvetlen,

de még tudom mit szerettem.

 

Lettem öreg, megalkuvó,

nem beszélő, mindent tudó.

 

De térjünk vissza a tévézési szokásokhoz. Az előbbi magyarázkodást a németes neveltetésemről tévézési szokásaim jobb megértése miatt követtem el, mert ugyanis magyar televíziós adást alig nézek, illetve nézünk. Ez nem azért van így, mert majdnem negyven éves házasság után is, még mindig egy gentleman vagyok és a feleségem kedvében akarok járni, hanem azért, mert úgy érzem, ha német adókat nézek, kevésbé hülyülök. Már csak azért sem, mert a feleségem 1977 óta él Magyarországon és már csak emiatt is csaknem perfektül beszél magyarul, tehát felőle akár magyar televíziót is nézhetnénk. Ha tehettem, régebben naponta egyszer egy magyar híradót azért megnéztem, hogy mégis tudjam nagyvonalakban mi újság itthon, de ma már az internet erről is leszoktatott. Ez így elég is, mert a magyar adókból a választékom is igen szegényes, mert csak azt nézem, amit a levegőből ingyen és bérmentve fogni lehet. Mi ugyan is, még soha, semmilyen csomagra nem fizettünk elő, rögtön az elején beruháztunk és vettünk egy műhold vevő készüléket, amivel viszont a német adók csaknem teljes palettáját nézhetjük. Ezen kívül még sok minden más országbelit is és egy csomó kódolt adót is nézhetnék, ha előfizetnék, vagy fel tudnám törni a kódokat.

Ha már a német TV adókat említettem, mindenképpen meg akarom említeni azokat az időket, amikor az NDK-ban éltünk. (Az idő múlása miatt ide írom, hogy az NDK, Német Demokratikus Köztársaságot jelent.) Az NDK-ban két program volt, az egyes és a kettes és mindkettő tökéletesen kiszolgálta az akkor uralkodó politikai garnitúrát, sőt még ennél is továbbment. A második adó, ha jól emlékszem, minden szerdán és szombaton a fő műsoridőben, tehát este 8 órától kezdődően az orosz nyelv batátainak sugárzott műsort, leginkább egy filmet, persze oroszul. Arra már nem emlékszem, hogy a filmek alatt volt-e német nyelvű feliratozás, most inkább arra kötnék fogadást, hogy nem. (Nem vicc, komolyan ez volt a program címe: Für Freunde der russischen Sprache, azaz: Az orosz nyelv barátainak.) Az NDK-ban ez volt az egyetlen eset, amikor az orosz szót használták, egyébként mindig szovjetet mondtak. Az NDK iskoláiban is természetesen kötelező idegen nyelvként oktatták az orosz nyelvet, de egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy a diákok közül hányan nézték ezt a programot, ezzel szemben az NDK-t megszállva tartó körülbelül 50 ezer, vagy lehet, hogy több szovjet katona biztosan nézte, de legalább is a tisztek. A szintén megszálló amerikaiak és britek ezt a dolgot úgy oldották meg, hogy saját rádió és televízió adókat üzemeltettek. Nyugat-Berlinben működött a RIAS, a „Rádió az amerikai szektorban”, amely Kelet-Berlinben is fogható volt. Főleg a rádióadót szerettem a sugárzott jó zene miatt.

Így visszaemlékezve, ha el kellene döntenem, hogy melyik országban, nálunk vagy az NDK-ban volt-e vörösebb a vörös zászló, egyértelműen az NDK-t jelölném meg. Ennek alátámasztására mondok el most egy rövid történetet. 1969. január negyedikén utaztam ki először egy népesebb csoporttal az NDK-ba dolgozni, ez volt az első külföldi munkám. Kérem a nyájas Olvasót, szíveskedjék a dátumokra figyelni, főként a hónapra. Vonattal utaztunk és meglehetősen hosszú volt az út, de ami még ennél is súlyosabban érintett, nagyon sokáig tartott. Már estefelé volt, meg a tél miatt egyébként is hamar sötétedett, amikor megérkeztünk a csehszlovák – NDK határra, Bad Schandau-ba. Az utazás eddigi kettős monotóniája, amely a vakító fehér és a piszkos szürke tájak váltakozásából állt – attól függően, hogy havas, vagy hó nélküli volt-e a vidék, most egy újabb jelenséggel egészült ki. Ahogy megérkeztünk a határállomásra úgy tűnt, mintha az este ellenére, vagy azzal dacolva, felkelt volna a nap. Az állomás tetőtől talpig kivilágítva, egy hihetetlen fényár, zászlók és feliratok mindenhol, hatalmas pompa. Ellentétben a magyar és csehszlovák vasút állomások egyetlen sápadt fényű villanykörtéjével szemben. Az útlevélvizsgálat végett, jócskán elidőztünk, így bőven volt arra lehetőségünk, hogy mindent pontosan szemügyre vegyünk. Még arra is jutott idő, hogy azokat a szavakat, amelyeket nem ismertünk, kikeressük a kéziszótárból. Az elmúlt 2 mondatot akár egyes szám első személyben is írhattam volna, mert környezetemben, illetve jövendő munkatársaim közül egyedül én makogtam valamit németül. Már több mint 4 éve nem volt semmi dolgom a német nyelvvel, ami azután villámgyorsan megváltozott, mert kiderült, hogy a nyelvtanra még elég jól emlékszem, csupán a szókincs az, amely megkopott. Szóval az állomáson a leggyakoribb felirat ez volt: „20 JAHRE DDR” azaz „20 éves az NDK”. De voltak ilyen jelmondatok is: „VON DER SOWJETUNION LERNEN, HEIßT SIEGEN LERNEN” azaz „A Szovjetuniótól tanulni azt jelenti, győzni tanulni”. A lózungokon, feliratokon kívül rengeteg zászló, az NDK körzős, kalapácsos, búzakalászos címerével ellátott NDK- és a sarló-kalapácsos szovjetlobogó. A feliratok és a zászlók is mind vadonatújnak, frissen vasaltnak tűntek. A fiúk rögtön el kezdtek viccelődni, hát igen, tudták, hogy jövünk, ez aztán a fogadtatás, stb. Aztán mindent lefordíttattak velem és megállapítottuk, vagy tudni véltük, hogy valamikor, talán néhány nap, vagy néhány hét múlva 20 éves lesz az NDK. Arra egyikünk sem emlékezett iskolai tanulmányaiból, mikor is alapították az NDK-t, de mivel 20 éves volt, azt mindannyian kitaláltuk, hogy 1949-ben. A fel-lobogózás és a kivilágítás aztán így ment vonatutazásunk végcéljáig, egészen Berlinig. Ott autóbuszra szálltunk és kb. további 2 órás zötykölődés után megérkeztünk a lengyel határhoz közeli kisvárosba, amely szintén fel volt díszítve és a szálláshelyünk volt.  Innen jártunk aztán minden nap a 10 – 20 kilométerre levő az Odera folyó partján fekvő szintén kisvárosba, ahol munkahelyünk, a részben működő, részben épülő gyár, egy olajfinomító volt.

A gyár talán még szebben, mennyiségileg is gazdagabban, nagyobb mértékűen volt feldíszítve. Még ahol dolgoztunk, a szerelési területen is ideiglenes, fából ácsolt faszerkezetekre táblákat helyeztek el jelmondatokkal és persze zászlók, hihetetlen mennyiségű NDK és szovjet zászló. A nem túl nagy – talán néhányszáz embert foglalkoztató – üzemben legalább 50 darab „20 JAHRE DDR” tábla volt, az egyéb jelszavas táblákról nem is beszélek. Már 3 – 4 hete dolgoztunk, hozzászoktunk a környezethez és a munkához is, hó nem nagyon esett, időnként jó hideg volt, de bizony a nagy ünnepnap csak nem akart elérkezni. Munkatársaim is egyre többször kérdezték tőlem: mikor lesz már 20 éves az NDK? Végül a kérdés megválaszolása végett odamentem az egyik német kollégához, akivel már köszönő viszonyban voltam és feltettem neki a kérdést. „Valamikor októberben, azt hiszem hetedikén, igen, október hetedikén” – válaszolta. Először azt hittem viccel. A fiúk sem akarták elhinni, hogy már januárban októberre lobogóznak, de így volt. Mi Magyarországon nem voltunk ilyenhez hozzá szokva, illetve már nem, mert a Rákosi rendszerben volt azért tábla, jelmondat meg zászló is elég. 1969-ben már ritkábban fordult elő ilyen, habár volt azért néhány, például a József Attila idézet „Dolgozni csak pontosan, szépen...” igen kedvelt volt, amivel csak az volt a baj, hogy nem az egész verset idézték, hanem csak azt részét, amelyik nekik passzolt. Azt hiszem, manapság ezt nevezik csúsztatásnak. Azért hogy érthető legyek, ide írom most a teljes verset, hiszen nem hosszú.

József Attila

(Ne légy szeles)

 

Ne légy szeles.

Bár a munkádon más keres -

dolgozni csak pontosan, szépen,

ahogy a csillag megy az égen,

úgy érdemes.

 

Lehet, hogy a magyar munkásosztály ismerte ezt a verset így, kompletten, de hogy a magyar munkás nem, az egészen biztos. Külföldi szerelői pályafutásom első évnek aztán csattanós vége lett. Akkoriban még elég tág volt a világ, legalább is nem ilyen kicsi, mint most, vagyis azt akarom mondani, hogy akkoriban nem úgy volt, mint manapság, hogy beülök az autóba és gyorsan hazaugrom hétvégére. Akkoriban januárban kivittek bennünket, úgy is mondhatnám, hogy kiszállítottak és decemberben, karácsony előtt hazajöhettünk. Igen ám, de decemberre már olyan sokan voltunk, hogy egyedül a mi vállalatunknak különvonatra volt szüksége, hogy dolgozói karácsonyra hazautazhassanak. A különvonatot meg is szerveztük és el is indult, csupán a menetidő volt egy kicsivel hosszabb, csaknem 60 óra alatt tettük meg az egyébként 8 – 10 órás utat. Már az utazás alatt rájöttünk, miért tartott ez ennyi ideig. A csehszlovák vasutasok így köszönték meg, vagy, hogy stílszerűen fejezzem ki magam, így mondtak Danke schön-t az 1968-as bevonulásért. Amikor végre megérkeztünk a Nyugatiba, idegileg meggyötört szülők, rokonok és hozzátartozók vártak ránk, közöttük a vállalat pártbizottságának titkára is, (aki ugye a proletárdiktatúrát a vállalatnál diktálta), hiszen az ő fia is kint dolgozott. Az öklét rázva, habzó szájjal ordítozott: Ennek következményei lesznek! Ezt nem hagyom ennyiben! Példát fogok statuálni! Aztán januárban Bandi bácsi, aki a különvonat szervezését intézte, a gazdasági vezetőnk, nem utazott velünk vissza NDK-ba. Mintha ő tehetett volna a 68-as csehszlovákiai bevonulásért.

Ebben az évben egyébként az egész évben nem, vagy alig néztem televíziót, ha összeszámolom talán egy óra hosszat összesen.

Ha már az NDK-ban vagyunk, nem mulaszthatom el apósom tévézési szokásait megemlíteni. Az apósom német volt. Azért nem írom, hogy kelet-német, mert ő tényleg német volt. Édesapjának kertészete volt egy kisebb város melletti falucskában, egy a folyó felé lejtő domboldalon. Nem volt túl nagy, de ő biztonsággal megélt belőle és a családját is tisztességgel eltartotta. Apósom – négy testvére közül a legidősebb – már gyerekkorától dolgozott a kertészetben, de az örökségre, a kertészet átvételére még várni kellet, hiszen édesapja a legjobb egészségnek örvendett. Aztán életkora végett besorozták katonának. A II. Világháború előtt vagyunk, amikor is a Német Birodalomban hatalmas igény mutatkozott a katonák iránt, úgy is mondhatnám, hogy konjunktúrájuk volt. A katonai szolgálat aztán önkéntesen meghosszabbodott, mert aláírta a továbbszolgálást, a légierőhöz került tüzérnek, ez azt jelentette, hogy különféle repülőgépeken, a repülőgép orrába, illetve a tüzérnek kijelölt helyre befeküdve, kezelte a fedélzeti fegyvereket, azaz ő lőtt. A befekvés különösen vicces lehetett az egyébként szűk repülőgépen, mert apósom egy magas növésű ember volt, azt hiszem egy méter kilencven, vagy talán egy – két centivel magasabb is. Végigharcolta Spanyolországot a Kondor Légióval, majd a II. Világháború alatt Görögországban és Norvégiában is állomásozott. A háború végén szerencséje volt, mert amerikai hadifogságba került és néhány hónap múlva hazaengedték, nem úgy, mint édesapámat, aki 1945. május 8.-án került szovjet hadifogságba Bécsújhelynél és 1948 októberében került haza. Apósom örült, hogy a háborút túlélte és most már csak a háború utáni békét kellett túlélni. Az élet nem volt egyszerű, a romokban heverő ország, a jegyrendszer és mind azok a dolgok, amelyeket ma már elképzelni sem tudunk. A kertészet még mindig nem volt szabad és egyébként is a szovjet megszállási zónában egyre bizonytalanabb lett a helyzete, majd az NDK megalakítása után el is vették a kertészetet. Így aztán, hiába szerette a virágokat és a növényeket ápolni, gondozni, elment a vasúthoz és kitanulta a lakatos szakmát, amelyből aztán később mestervizsgát is tett. Szigorú, igazságos, akkurátus, takarékosan élő ember volt, akinek megvoltak a maga elvei. Az egyik ilyen volt, hogy napközben nem tévézünk. A készüléket legkorábban néhány perccel nyolc óra előtt, az esti, nyugat - német TV Híradó kezdetére volt szabad bekapcsolni. Ez így volt a hét minden napján, még a hétvégén is, csak idősebb korában lazított egy kicsit a hétvégét illetően. Az NDK televízió fél nyolckor kezdődő Aktuelle Kamera című TV Híradóját, amelyben minden este szorgalmasan beszámoltak az ország iparának és mezőgazdaságának kimagasló termelési eredményeiről, valamint az éppen aktuális pártkongresszus tiszteletére felajánlott dolgok teljesítésének állásáról, az általa megszabott bekapcsolási időpont miatt, esélye sem volt megnézni. Az NDK jelentős részén fogható volt a nyugat - német TV valamelyik programja, de főleg az ARD-nek nevezett első program. Mondanom sem kell, hogy mindenki ezt nézte, még akkor is, ha ez hivatalosan tilos volt. Nem tudom, hogy az NDK 40 éves fennállása alatt rajtakaptak-e valakit nyugati TV nézésen és ezért elítélték-e, de azt saját bőrünkön, illetve a saját gyermekeink által tapasztaltuk, hogy az iskolában a 6 – 7 éves gyerekeket kikérdezték, mit néznek otthon a televízióban.

Visszatekintve, érdemes talán elmondani, hogy nem mindig így néztünk TV-t. Voltak olyan idők, amikor TV-t sem néztünk. Nem azért, mert nem volt televíziós adás, mert csak egy csatorna volt és azon is hétfőnként adásszünet volt, amelyet az akkor aktuális német kancellár, Helmut Schmidt magyarországi látogatásakor annyira jónak talált, hogy gondolkozott ennek németországi bevezetésén is, hanem azért, mert jobb dolgunk is volt ennél. Most is létezik nagyon sok ember, aki nem néz televíziót és ezek jelentős része éppen ezen okból nem néz, mert van ennél jobb dolga. Vannak olyanok is, akik elvből nem néznek televíziót és ezért készüléket sem vásárolnak, nehogy kísértésbe essenek és olyanok is, akik nem tudnak készüléket vásárolni, mert nincs rá pénzük. Emlékszem, az 1960-as római Olimpia előtt néhány nappal vásárolta meg családunk első televíziókészülékét (talán Tavasz nevűt?), amely egyben jelentős image növekedést hozott családunknak abban a bérházban, ahol laktunk akkoriban, mert most már hozzánk is jöhettek esténként hokedlivel és kis sámlival a szomszédok televíziót nézni. Az első időkben engem is elvarázsolt a kép és a hang a dobozból, de aztán ezen felülkerekedett tizenéves korom, és ahogy ma mondanák kapcsolatrendszerem, azaz a lányok, a haverok. Olyan is volt, hogy otthon voltam, vagyis akár TV-t is nézhettem volna, de inkább félrevonultam a konyhába, mert nagyon érdekelt akkor éppen egy könyv, amelyet sürgősen el akartam olvasni. Ugyanilyen esetek ma is előfordulnak. Hallom, hogy Amerikában a televízió használata ugyan olyan lett, mint a rádió használata. Vagyis csak úgy szól magában, és ha jártomban, keltemben eljut a műsorból valami a tudatomig, lelassul a mozgásom, vagy éppen megállok egy pillanatig és addig, ameddig érdekel, nézem, illetve figyelek rá. Azokhoz az időkhöz képest, amikor az esti televízió nézés csaknem szertartásszámba ment, eléggé hétköznapi történet lett belőle. Szerintem és ez lehet akár összefoglalás is, a TV nézés lényege és értelme, hogy olyan élő eseményeket és főleg élő sportközvetítéseket láthatsz, feltéve, ha egyáltalán érdekelnek ezek, amelyek megnézéséhez egyébként, egy csomó időre és pénzre lenne szükséged. Befejezésül egy gyerekeknek szóló kis versemmel szeretném a nyájas Olvasót megterhelni.

Mese egy házikóról

 

Volt egyszer egy házikó,

nem volt benne rádió,

nem volt benne asztal, szék,

jött két ember, elvitték,

nem volt televízió,

azt mondták, hogy ez így jó,

nem volt benne képkeret,

így hát kép sem lehetett,

nem volt benne kandalló,

se labda, se hintaló,

nem volt benne nagyszekrény,

társasjáték, bőrerszény,

nem volt konyha, nem volt ágy,

se fogas, se nagykabát,

nem volt benne dáridó,

se kalács, se mák, dió,

nem voltak bent gyerekek,

csak mezei egerek,         

nem dalolt a fán rigó,

üres volt a házikó.            

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom