Csak úgy írok...

Sanyipapa•  2017. június 17. 23:43

Lehet, hogy megszületésemkor már rögtön írni akartam, de erre nincs különösebb bizonyíték, az azonban biztos, hogy amióta az eszemet tudom, mindig írni szeretnék. Életem eddigi lefolyása ezt ugyan nem támasztja alá, de ez egy fikció, és ha a nyájas Olvasó ezt nem hiszi el, akár rögtön abbahagyhatja az olvasást. (Ezt a „nyájas Olvasót” néhányszor még mondani fogom, de ez nem azt jelenti, hogy csak birkanyájjal rendelkező személyekhez szólok, vagy csak ilyenek olvashatják ezt az írást.)

Fikció azért is, mert amit írok, az nem mindenben felel meg a valóságnak, időnként fantáziálok is, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, da van úgy, hogy teljes egészében.

De leginkább azért fikció, mert lusta vagyok és mindig a kisebb ellenállást tanúsító utat választottam és mindig megmagyaráztam magamnak és bebizonyítottam, hogy ez így jó. Így aztán előbb elmentem munkásnak, majd kitanultam mérnöknek, csakhogy ne kelljen írnom, meg dolgoznom. De nem csak lusta, lassú is vagyok. Világéletemben az voltam. Környezetem és kritikusaim is végig, mindig ezt mondták rólam, csak a jelző alakult át az évek múlásával, ahogy öregedtem, úgy váltam lassúból megfontolttá. Valamilyen késztetés azonban csak bujkálhatott bennem, mert tizenévesen és mostanában is írok, mégpedig verseket. Ez is a lustaságomat bizonyítja, ha prózát írnék, akkor dolgoznom kellene, az kemény munka lenne, míg a verseknél kitalálom fejben azt a hat, nyolc, tíz, vagy akárhány sort, majd amikor papírhoz és ceruzához jutok, leírom. Ha időközben elfelejtem, akkor pechem van, vagy pechje van a versnek, vagy az utókornak (de nagyképű vagyok!), vagy annak a valakinek, akinek megmutatnám a verset, vagy éppen szerencséje, nagyon sajnálom. Most meg azt mondom, na, ide a papírt és a ceruzát, most olyan a kedvem, hogy nekiállok és elkezdek prózát írni, megírom a világirodalom gyöngyszemét, na jó, egyik gyöngyszemét.

A régi versek már nincsenek meg, elvesztek, igaz, hogy nem is nagyon vigyáztam rájuk. Néhány vers-emlékfoszlány feldereng időnként bennem, amitől nem mindig vagyok elájulva, és a büszkeség sem feszíti folyvást mellemet. (Nem régen, csak úgy a semmiből felmerült bennem, azaz eszembe jutott az a régi nyár, talán 1968-ban, amikor a Magyar Néphadsereg sorkatonájaként Szolnokon, a tiszaligeti KISZ táborban Polbeat versenyt rendeztek. Aki nem tudná, a Polbeat, politikai könnyűzenei dalt jelent. Nos, ezen a versenyen két katonatársammal, akiket ott a táborban ismertem meg, elindultunk, azaz versenybe szálltunk. Másik két társam tudott gitározni, én pedig a komoly eszmei mondanivalóval rendelkező szöveget fabrikáltam, amit egy Beatles nóta dallamára készítettem és a szóló énekes voltam. A versenyt nem nyertük meg, csak helyezettek voltunk, ami talán a szintén most a semmiből eszembe jutó refrénnek volt köszönhető, amely valahogy így hangzott: Napsütést akarunk, nem borút, nem akarunk több háborút.) (Ugyanilyen vers emlékfoszlány az is, amikor egy házibulin, 1964 ősze és 1966 ősze között valamikor, kezembe nyomták Bob Dylan nálunk akkor még vadonatújnak számító Blowing In The Wind című dalának nyers fordítását – mert a társaságnak úri tagjai tudtak angolul – azzal a kérdéssel, tudnék-e ebből egy műfordítást csinálni, azaz versbe szedni, énekelhetővé tenni. Leültem a fal mellé a földre, hátamat a falnak vetettem és elkezdtem gondolkodni, majd írni. Közelebbi barátaim közül egy vagy kettő mindig mellettem ült és nézte, hogyan szaporodnak a sorok a kockás papíron, hogyan húzok át egyes szavakat, vagy egész verssorokat és írok melléjük, vagy föléjük másokat. A kibicelésen kívül itallal is rendesen elláttak, így ideális körülmények között dolgozhattam. Nem csak a társaság, a haverjaim drukkolása, az alkohol, hanem a társaság tagjai közül egy lány jelenléte is rettenetesen inspirált, mert imponálni akartam neki, ami aztán sikerült is. Sajnos a kézirat, azaz a vers elkallódott, ma már csak kezdő néhány sorra és a refrénre emlékszem, amiket most ide le is írok. Így kezdődött:

Hány óceánt repül át a madár?

Amíg homok partjára ér…

Hány ember jár – kel, míg útra talál?

Míg emberhez méltóan él.

Sajnos többre nem emlékszem és most jöjjön a refrén:

A szél mondja meg,

de te nem kérdezed,

a szél mondja meg,

ha kérdezed.

Körülbelül fél óra, háromnegyed óra alatt elkészültem a fordítással, amely osztatlan sikert aratott. Előkerültek az egyébként is elől levő gitárok és a buli hátralevő részében számtalanszor elénekeltük, illetve elénekelték a gitárosok a dalt és az első néhány alkalom után a refrént az egész társaság együtt énekelte. Az egyik gitáros, akkori egyik legjobb barátom, Misi volt, aki azután, ezt a dalt különböző kulturális rendezvényeken rendszeresen előadta és mindig külön kihangsúlyozta, hogy Kállay Sándor írta a magyar fordítást, és hogy a dal szövege nem az a szöveg, amely az időnként a rádióban játszott, az akkori kulturális hatalmasságok által elfogadott dal szövege, azaz nem a hivatalos szöveg. Na, ezt most jól elmagyaráztam. Ha már elmondtam ezt a storyt, megragadom az alkalmat és kérem Szabó Misit, akkori legjobb barátomat, hogyha van rá lehetősége, mert még él, vagy éppen ráér, szíveskedjék engem felkeresni. Juttassa el hozzám a dalszöveget, mert én őt már sokat kerestem, próbáltam megtalálni, de azok a Szabó Misik, akiket Budakeszin felhívtam és megkérdeztem, véletlenül nem ők–e az, akit keresek, valamennyien mind azt mondták, hogy nem. És egyébként nagyon örülnék, ha megkapnám a szöveget és vele is nagyon szívesen találkoznék.)

Lehet, hogy akkor, ifjúkoromban nem kellett volna meghátrálnom, illetve azt akarom mondani, hogy jobban kellett volna erőltetnem az írást, esetleg ebbe az irányba kellett volna valamilyen egyetemi, vagy főiskolai tanulmányt elkezdenem. Lehet, hogy némi kiműveléssel akár még író is lehetett volna belőlem, lehet, hogy most híres író lennék, még az is lehet, hogy Kertész Imre helyett én kaptam volna meg a Nobel Díjat. Erre a sok lehet – re, volná – ra és ha – ra mondtuk sráckoromban: „Ha a nagymamámnak áramszedője lett volna, most trolibusz lenne,” Ezzel szemben, mindig valamilyen marhaságon járt az eszem, színész akartam lenni, csak tehetségem, meg szorgalmam nem volt, meg mindenféle üzleti ötleteim voltak, hiszen ifjúságom a GMK-k és a maszek világ újraéledése idejére esett. (Emlékszem, amikor mindinkább elszaporodtak a szöveges felirattal rendelkező pólótrikók, amit szorgalmas kisiparosok a főállású munkahelyükről lopott festékkel szitáztak és mindenféle bárgyú és vicces feliratokat olvashattunk a férfiak és nők trikóval fedett mellén, nekem is volt egy trikófelirat elképzelésem, azaz ötletem. A leggyakoribb az volt, hogy angolul ráírták, hogy „I Love” Budapest, vagy ABBA, persze az agymásnak hátat fordító két ’B” betűvel, stb. A „Love” szócskát aztán gyakran helyettesítették egy piros szívvel. Szóval az én üzleti ötletem is e körül forgott, vagyis egy feliratot találtam ki, amit aztán el akartam adni egy trikónyomó kisiparosnak. Nem fokozom tovább a feszültséget, a nyájas Olvasó elé tárom akkori ötletemet:

I   L O V E  L Ó V É

Én magam fenomenálisnak tartottam az ötletet, a kisiparos nem volt tőle elájulva és a „Love” szócskát mindenképpen egy piros szívvel akarta helyettesíteni. Hiába mondtam neki, hogy ez egy angol-magyar szójáték, ő a végén odáig elmerészkedett, hogy azt mondta ez egy hülyeség. Erre én megsértődtem és otthagytam. Meggazdagodásom ismét nem következett be, még részlegesen sem.) 

A mostani versek gyerekeknek szólnak, unokáim inspiráltak és már nyugdíjas voltam, amikor egyszerre csak kitódultak belőlem a versikék. Több mint száz darabnál tartok már, bár amióta összeállítottam egy kötetet és megpróbáltam kiadatni és közölték velem, mennyi pénzt kellene ezért nekem fizetnem, sürgősen elszállt az ihletem. Azóta csak akkor írok verset, ha ellenállhatatlanul szükségét érzem. Pedig szeretem csinálni, mert örömöt okoz. Más talán nem érti meg, de engem boldoggá tesz például, amikor rájövök, mert egyszer csak úgy eszembe jut, hogy milyen jól rímel a csütörtökre a sütőtök. Most már csak értelmet kell adni az egésznek úgy, hogy kiegészítem szavakkal, hogy verssorok keletkezzenek, majd újabb verssorokkal a versszakok miatt és így tovább.

Tudtam, hogy írni nem egyszerű és nem is megy csak úgy magától. Bevallom, féltem is és félek most is: mi van, ha kiderül, hogy szeretek ugyan írni, csak nem tudok? De tovább megyek. Tételezzük fel, szeretek írni és tudok is, de miről írjak, vagy mit? Például arról, hogy mostantól csak úgy írok. Ez egyben azt is jelenti, hogy vége a lustaságnak, hiányos gépelési tudásommal nyomogathatom a billentyűket megfontoltan és nézem, hogyan szaporodnak a sorok oldalakká. Olvastam, vagy hallottam valahol, hogy Jókai Mór, azért tudta hihetetlenül gazdag életművét megalkotni, mert kiszabta magának, hogy a napi írási penzuma 16 oldal. Én még 16 sort sem merek magam elé célul kitűzni, a mindennapi írásról meg nem is beszélek.

Egy cseppet lerövidítve életutamat, ugorjunk egyet az időben és most közölnöm kell, már túl vagyok a hatvanhaton, igen, most, amikor ezeket a sorokat írom, már betöltöttem hatvanhatodik életévemet és azon gondolkozom, ha még például tíz évig élek, mivel fogom eltölteni ezt az időt? Tíz évig TV-t nézek, vagy kocsmába járok, esetleg minden nap berúgok, hogy mégse legyen meg az a tíz év? Ennek és az előző, a rímelésről szóló fejtegetésem példázására, ide írom a „Nyulacska FN” című versemet. A rövidítésekben járatlan olvasó kedvéért azt még elmondom, hogy az „FN” azaz „Fedél Nélkül” a hajléktalanok újságjának címét és státuszát jelenti.

 

Nyulacska FN

 

 

Volt egy csóró nyulacska,

nem telt neki kulacsra,

pálinkára sem jutott,

fehérborban utazott.

 

Kétliteres műanyag

palackban van az anyag,

kicsit édes, aromás,

hangulata attól más ,

 

jó kedvű, vagy közönyös,

csak a végső cél közös,

addig meg a nyulacska,

eléldegél berúgva.

 

Tudom, nagyon sok mindent lehet csinálni, például olvasni, írni, enni, inni és TV-t nézni is lehet. Meg különben is, az osztrák zeneszerző és slágerénekes, Udo Jürgens azt énekelte és egy csomó pénzt keresett vele, hogy „mit 66 Jahren, fängt das Leben an”, azaz magyarul: 66 évesen kezdődik az élet.

Azt hiszem, így már mindenki számára érthető, hogy nálam az írást kiváltó ok az idő múlása, azaz, hogy ezt a várhatóan megélhető tíz évet eltöltsem valahogy és egyetlen egy út maradt csak számomra, alá kell vetnem magam a kényszerítésnek, írnom kell, még akkor is, ha rajtam kívül senki más, vagy csak nagyon kevesen fogják ezeket a sorokat olvasni, ha sohasem kerül ez az írás emberi kezekbe. Egyszer minden véget ér. Lehet, hogy ezeknek a soroknak a számítógép merevlemeze, vagyis memóriája lesz a temetője. Ezzel kapcsolatban, vagy még inkább ennek a résznek a lezárására ideírom a meghalásról írt versemet, mert megírni jobb előbb, mint soha, meghalni meg még ráérünk, várhat még ránk a Mennyország.

Ha meghalok…

 

Ha meghalok, hát meghalok,

ha vannak,

jönnek angyalok,

vagy ördögök,

vagy emberek,

de én akkor már nem leszek.

 

Ha meghalok, hát meghalok,

mert életem, lám elfogyott,

a szív megállt, mert elkopott,

és új alkatrészt nem kapott,

vagy kényszerítette a rák.

 

Hát összejött most a család,

ismerősök és rokonok,

és sajnos én is ott vagyok.

Van aki sír, vagy felzokog,

látod én is meghalhatok.

(S nem mehetek el a bárba.

az ajtaján van egy tábla:

HALÁLESET MIATT ZÁRVA.)

 

Ennek a három sornak még egyszer nekifutok, hátha jobban sikerül, vagy több értelme lesz.

 

 

(S nem mehetek többé bárba.

mert  ajtómon áll egy tábla:

HALÁLESET MIATT ZÁRVA.)

 

Csak a lelkem, csak az szárnyal,

az nem halt meg a halállal,

hiszen megszületésemkor

az élet fájába véstem:

ITT JÁRTAM E FÖLDÖN, ÉLTEM.

 

Ha meghalok, hát meghalok,

a lelkem ébred, feldobog…

S én hallgatok, csak hallgatok….

 

(Véget ért a földi élet,

elévülnek mind a vétkek.

megszépülnek az emlékek.)

 

(Éltem, mint erdőben a vad,

s utánam semmi sem marad.)

 

Ha meghalok, hát meghalok,

a föld megáll,az ég forog,

s a csillagok közt elbújok.

 

Most, ahogy leírtam ezt a verset és még egyszer végigolvastam, feltétlen kötelességemnek tartom kinyilatkoztatni, hogy eszem ágában sincs meghalni, nem ilyen szándék vezérelt, ezt csak úgy írtam…

 

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Sanyipapa2017. június 18. 09:18

@Rozella: Akkor úgy néz ki, a találkozási pont Udo Jürgens, akinek a neve eredetileg valamilyen szörnyű (legalább is egy nem osztráknak szörnyű) osztrák név és fagott tanulmányok kapcsán került először közel a zenéhez.
A halála előtti jó néhány évben, talán 10, vagy mégtöbb évben a hivatalos megszólítása professzor volt, úgyan is oktatott az osztrák Zeneakadémián.

Rozella2017. június 18. 08:03

Olvastam, de ha ilyen hosszúkat írsz a blogba, a jövőben semmit sem ígérhetek..:)) Amúgy tetszett a humoros, mesélős stílusod, Udót pedig nagyon kedvelem, pont azért, mert Ő - ellentétben a sommás magyar véleményekkel -, nem "egy slágerénekes" volt, hanem egészen kivételes zenei tehetség, zeneszerző, és szövegíró/versíró... A szövegei fantasztikusak, a dalai közt vannak slágerré váltak valóban, de őt nem lehet beskatulyázni - szerintem óriási tehetség - de pont a nyelvi akadályok, a német nyelv miatt nem tudott csak a saját hazájában ill. német nyelvterületen igazán népszrű lenni. /mondjuk ez sok magyarról ie elmondható... /szóval nem akarok senkit megbántani, de ő nem egy német "Korda Gyuri"... már csak azért sem, mert eredendően osztrák...:) /

80.(!) születésnapi koncertjén még olyan vitalitása volt, amit sok ember, zenész, művész megirigyelhet és ugye angolul, a hatás is mindjárt más..:)) Kívánok Neked is olyan jókedvet és életerőt mint Udo-nak volt :)

https://www.youtube.com/watch?v=jU5Ir85uoWg

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom