Proza_verssel_higitva

Sanyipapa•  2017. június 17. 23:55

Amit szerintem a németekről tudni kéne

Ma társasági beszélgetések során, ha Németország, vagy a németek kerülnek szóba, mindig olyan érzésem támad, hogy egy cseppet lekicsinylően, lesajnálóan nyilatkoznak egyesek és magát, a német nyelvet sem tartják nagyra és nem beszélik, illetve tanulják annyian, mint anno, a Monarchia idején, vagy közelében, illetve, amíg az a nemzedék üzemben volt, azaz élt, működött.

Hol van már az az anekdota, amelyet kedvenceim között tartok számon, amikor is az alispán elküldi a fiát Bécsbe szolgálni, mert ugye a hivatalhoz, amelyet majd a fia megörököl, szükség lesz a nyelvtudásra is, s ha már ő nem tud németül, a fia legyen nála jobb. Amikor a fiú csaknem egy év múlva először hazajön, az apja elkerülhetetlenül felteszi neki a kérdést: Oszt németül tucc-e mán? A fiú összeráncolja a homlokát és imígyen válaszol: Nem olyan egyszerű ez, idesapám, csak egyetlen egy példát mondok magának. A levelet úgy hívják németül, hogy blatt, a hordót úgy hívják, hogy fassz. Mit gondol idesapám, hogyan hívják a levélhordót? Blattfassz – vágja rá az öreg gondolkodás nélkül. Lúfasz, válaszol a fiú, bríftréger.

Persze, aki nem tud németül, az kimaradt ebből az anekdotából. Látják, ha másért nem, ezért érdemes lett volna németül megtanulni.

Aztán itt van az angol nyelv túl hatalma, mert az igaz, hogy a számítógépek, azaz a computerek térnyerésével mindinkább világnyelvvé növi ki magát az angol, és az eszperantó és egyéb mesterséges nyelvek csillaga, úgy néz ki végleg leáldozott, de szerintem Magyarországon és magyarként mégis illene németül is tudni. Hogy miért? Mert a magyar gazdaság ezer szállal kötődik a némethez, tehát üzletelünk velük, mert érzelmileg mi magyarok mégis csak jobban húzunk a németekhez, mint az angolokhoz, vagy az amerikaiakhoz. Végül is, mégis csak két világháborút veszítettünk el együtt, és a Monarchiában is, mint azt már korábban említettem, németül szólítottak meg bennünket. És mert 82 millióan vannak, meg még néhány tíz millióan Ausztriában, Svájcban és a Nagyvilágban, és mert a német nyelvvel is egészen jól el lehet boldogulni, persze meg kell választani, hol akarunk ezzel boldogulni, mert nekem például, a volt Szovjetunió fővárosának legnagyobb repülőterén és néhány arab országban ez egyáltalán nem sikerült. Valószínűleg azt is kevesen tudják, hogy az amerikai kongresszusban, ezerhétszáz valahányban, a függetlenségi háború környékén, amikor eldöntötték, hogy melyik nyelv legyen az Egyesült Államok hivatalos nyelve, a német nyelv egyetlen egy szavazattal maradt le az angol mögött. Ami szerintem kézenfekvő, hiszen a németül beszélők akkor is relatíve sokan voltak már és sokan próbáltak szerencsét az Új Világban, Amerikában, arról nem is szólva, hogy az előbb említett háborút éppen az angolok ellen vívták. Szándékosan kerültem a „németek” kifejezést, hiszen még Bismarck, illetve az egységes Németország előtt vagyunk. A „németek” megnevezés ma már teljesen elfogadott és jogos, habár ma is szászok, bajorok, poroszok, svábok, württembergiek, westfáliaiak, pomerániaiak, brandenburgiak, és így tovább, lakják Németországot és persze mindannyian németül beszélnek, még akkor is, ha némely dialektusuk első hallásra nem teljesen németnek tűnik.

Már csupán azért is illene tudni németül, mert a németek közül nagyon sokan szeretnek bennünket, magyarokat, mert még nem felejtették el a Balatont, ahol a nyugati és keleti németek egymással találkozhattak, mert ez volt az a hely, ahol a legjobban hasonlítottak a kísérő körülmények, az akkori európaihoz, az akkor szokásoshoz, az akkori normához, (most itt nem az illemhelyekre gondoltam). Az azóta megdönthetetlenül bizonyított NDK-beli titkosszolgálati, Stázi jelenlét ellenére is. Mert még emlékeznek arra, amikor Hegyeshalomban felnyitottuk az NDK-s Trabantok és Wartburgok előtt a sorompókat, mert ismerik Rubik Ernőt, a Rubik kockát, mert az idősebbek emlékeznek még Bernre, 1954-re és ki tudják mondani Puskás nevét, még ha a végén „sz” betűt is mondanak, és mert egyáltalán nagyra becsülnek bennünket, tehetségesnek, európainak tartják a magyar népet. Persze a 82 millióból akad bőven olyan is, aki utál bennünket, de ezek nem csak bennünket utálnak, hanem általában mindenkit, aki nem német. Ebből aztán milliónyi konfliktusuk eredhet, mert ha jól tudom a 82 millióból pillanatnyilag 16 millió az, aki nem német, azaz vendégmunkásból, vagy betelepült, akár német származású, vagy nem német származású idegenből vedlett át német állampolgárrá, vagy nem is állampolgár, hanem csak egyszerűen ott lakik, tehát benne van a 82 millióban.

Persze mondhatjuk azt is, ha ezek annyira szeretnek bennünket, miért nem tanulnak meg magyarul, de ezt mondhatjuk az összes többi nemzet minket szerető tagjainak is. A kalandozó magyarok példájára véghezvitt, munkával egybekötött nem itthon éléseim során, amelyek elsősorban a német nyelvterületre szorítkoztak, egyébként azt tapasztaltam, hogy Svájc az az egyik ország, ahol a legjobb híre van a magyaroknak, ahol nagyra tartják őket. Svájci barátaim azt mondják, hogy ezt a jó hírnevet az 56-os magyarok alapozták meg. Erről jut eszembe, hogy az imént felsorolt, a kommunikációra német nyelvet használó népek között nem említettem elegendő nyomatékkal a svájciakat és az osztrákokat. Igen, Svájcot is ide kell sorolni, mert hiába köztudott, hogy Svájc négynyelvű, a nyelvek beszéltségében majdnem 64 %-kal a német nyelv vezet, míg a franciát kb. 20 %, az olaszt 6 – 7 %, a rétorománt pedig mintegy ½ %-nyi főleg Graubünden Kantonban élő svájci beszéli. (Igen, tudom, nincs meg a 100 %, de Svájcban élnek olyanok is, akik nem beszélik az említett négy nyelv egyikét sem.) A kiejtés, a dialektus erre a két országra olyannyira jellemző, hogy szinte a német nyelvre sértő, ha az itt beszélt nyelvet is németnek nevezzük. A német ezen kívül hivatalos nyelv még Liechtensteinben és Luxemburgban is, igaz ez utóbbiban két másik nyelv is az, valamint az Olaszországhoz tartozó Dél-Tirolban.

Nagyon elkalandoztam Svájc felé, pedig – ha már a nyelvről beszélünk – országtól függetlenül is nagyon sokat lehet beszélni a német nyelvről.

Kezdjük a nyelvtannal. Távol áll tőlem az, hogy e sorok elolvasása alatt, bárkit is megtanítsak németül, de annyit azért el kell mondani, hogy a német nem túl dallamos nyelv és a szavak is többnyire hosszúak, furcsán hangsúlyozzák őket és a szegény magyarról, aki itthon megtanult németül, akármilyen szinten és bátorsága is van, hogy megszólaljon, messziről lesír, hogy magyar, azaz idegen. Ennek oka a két nyelv eltérő hangsúlyozásában rejlik. A magyarban mindig a szó első szótagját hangsúlyozzuk, míg a németben általában nem, vagy csak ritkán. Rögtön egy egyszerű példával is élnék. Berlint, amelyet az NSZK és az NDK 1990. októberi újraegyesülése után néhány évvel, ismét Németország fővárosává tették, nagyon sok magyar ismeri és látogatja. Ha a város nevét egy magyar ember kimondja, akkor úgy jó magyarosan az első szótagot nyomja meg, a német pedig a két szótagból álló városnév második szótagját hangsúlyozza. Ebből is látszik, hogy a németek nem tudnak magyarul, hiszen a saját fővárosuk nevét sem ejtik jól ki (magyarul). Ha már az NDK és az NSZK szóba került, jobb körökben mesélték akkoriban azt a viccet, miszerint a két német állam között a Marxi örökséget úgy osztották meg, hogy az NDK kapta meg a Kommunista Kiáltványt és az NSZK a Tőkét.

De térjünk vissza a német abc 26 nagybetűjéhez, amelyhez hozzájön még a három kétpontos magánhangzó, valamint az erős „sz”, amelyet a magyarok tizenhármas sz-nek is hívnak, utalva a betű formájára (ß). Ez utóbbi betű azonban csak Németországban, Ausztriában és Luxemburgban tartozik az abc-hez, Svájcban és Liechtensteinben nem. Igen, csak ilyen kevés betűt tartalmaz az ábécéjük, ami annak köszönhető, hogy nincsenek hosszú magánhangzók, dupla és három betűs mássalhangzók. Azaz egy három betűs, az „sch” mégis csak létezik, de ezt nem számítják az abc-hez, ez csak úgy van. Esnek, azaz „s” betűnek ejtik ki, míg a mi „s” betűnket „sz”-nek és „z”-nek ejtik, kivéve, ha az „s” betű a szó elején „p” és „t” betűk előtt áll, mert ekkor ugyan úgy, mint a magyarok az „s” betűt „s”-nek ejtik ki. Ez alól is van kivétel, mert az északon élő, főleg az Északi és Keleti Tenger partján és ennek közelében élő németek ekkor is „sz”-nek ejtik, tehát ők nem úgy mondják, ahogy az összes többi német – és most vegyünk két internacionális szót – hogy sport, vagy start, hanem szport és sztart.

Jól ráijesztettem most a nyájas Olvasóra ezzel a sok betűkiejtés magyarázattal, pedig a „cet”-tet és a „fau”-t még nem is mondtam. Az első a mi „z” betűnk, amit „c”-nek ejtenek ki, de az abc-ben a betűk felsorolásánál „cet”-nek mondják és „Zet” németül leírva. A „fau”, az a magyar szimpla „v” betű, amit „f”-nek ejtenek és „Vau” németül leírva. Ennek a kutyák szókincséhez semmi köze, de a magyar ember számára igen furcsa, amikor például a mindkét nyelvben ismert és használt női neveket, mint Éva, vagy Evelin, Efának és Efelinnek mondják. Ugyan így van ez, amikor akármelyik német város külvárosában látjuk a centrum felé vezető utat jelző táblát és „Zentrum” van ráírva. Erre szokta mondani az élelmes magyar: arra van a kocsma, hiszen kiírták: egy cent rum, csak persze németesen, „Zet”-tel. Az állatkertre is kiírják, hogy Zoo, de „có”-nak ejtik. Néhány, a német nyelvvel már érintőlegesen találkozott honfitársunk az ismert és kedvelt Volkswagen autómárkát volkszvágennek mondja folkszvágen helyett, hiszen ő már csak tudja. Ezt a nagy betűkeverést talán úgy tudnám a legjobban lezárni, ha egy jó sztorit írok most ide, amelynek tanúja voltam.

Annak idején, amikor még a szocializmust építettük, egy nagy magyar vállalat képviseletében külföldön, a Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) építettem, vagyis inkább szereltem a szocializmust. Akkoriban nem úgy volt, hogy a vállalat csak úgy fogta magát és kötött egy szerződést egy NDK-beli vállalattal, mert a külkereskedelem az állam monopóliuma volt és ezért ezt a szerződést a monopólium gyakorlati alkalmazására létrehozott és kijelölt külkereskedelmi vállalat kötötte meg. Mivel folyamatosan az NDK-ban dolgoztunk, ami az NDK vezetésének, legfelsőbb pártvezetésének ama törekvése végett történhetett meg, miszerint az NDK-nak mindenképpen bene kellett lennie a világ 10 legfejlettebb ipari állama között, ezért az egyik szerelésről a másik szerelésre mentünk és ezekre mindig, folyamatosan külkereskedelmi szerződéseket kellett kötni. Tulajdonképpen mi olyanok voltunk, mint Nyugat-Németországban a vendégmunkások, csak nem úgy hívtak bennünket és vállalati kötelékben csináltuk azt, amit a kelet-németek mondtak. Az a külker vállalat, amelyikkel mi dolgoztunk, Berlinben létesített és fenntartott egy kirendeltséget, így ezeket a szerződéseket helyben kötötték. Egy szép napon a berlini kirendeltség új vezetőt kapott egy jól felkészült, csinos hölgy személyében. Beiktatására minket a magyar partner vállalatok vezetőit is meghívták, ahol természetesen jelen voltak a német partner vállalatok képviselői is. A hölgyet itthonról jól felkészítve és jól felszerelve küldték ki, így természetesen rendelkezett megfelelő papírra, megfelelő minőségben nyomtatott névjegykártyával is. Majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy a hölgyet vezetéknév szerint Lovasnak hívták.

Az a nyájas Olvasó, aki az előző mondat elolvasása után mosolygott, vagy kuncogott, esetleg nevetett, dicséretet érdemel, mert figyelt a fentebb leírtakra, miszerint a magyar „v” betűt a német „f”-nek ejti, míg az „s” betűt „sz”-nek mondja. Amikor a német kap egy névjegykártyát, van olyan udvarias, hogy a kártyáról kibetűzve nevén szólítja az illetőt, pláne, ha az nő. Úgyhogy ezen a beiktatáson sok német úriember – ha akcentussal is, mert a hölgy nevének első magánhangzóját nem elég hosszan ejtették ki – a csődör nemi szervét hangoztatta, amikor megszólította az új főnökasszonyt. A hölgy, amikor ezt észrevette, azonnal leállította a névjegykártya osztogatását és néhány nap múlva az új kártyáján a neve közepén a „v” betűt dupla „w”-vel, a végén az „s” betűt pedig „sch”-val, tehát „Lowasch”-nak írta. Csak a poén kedvéért mondom, hogy néhány évvel később, amikor a hölgy visszatért Magyarországra, Berlinben egy Vass nevű úriember váltotta. Most már csak ez a vicc hiányzik innen: „az egyszeri fiatalember megismerkedik egy orosz lánnyal és megkérdezi, hogy hívják. Rita mondja a lány. A fiú nem biztos a dolgában, ezért megkéri a lányt, hogy írja le a nevét. A lány leírja: Puma”. Aki nem értette a viccet, annak most el kezdhetném mesélni, hogy az orosz nyelvben a cirill betűket hogyan írják, és hogyan ejtik ki őket, de erre már nem vállalkozom.

Ha már a nyelvtannál vagyunk, feltétlenül meg kell említenünk, hogy a németben, vagy inkább az írott német nyelvben, minden főnév az elején nagybetűvel íródik, azaz nagy kezdőbetűvel kell írni. Ide tartozik az is, hogy a főneveknek nemük van, tehát nőneműek, hímneműek vagy semlegesneműek. Ez az úgynevezett „der-die-das”, fonetikusan der-di-dasz. Mi ebből a tanulság? Minimum, vagy, ahogy a jó festő mondja, mínium az, hogy a német írógépeken a nagy betűk is legalább olyan kopottak, mint a kis betűk. A magyar nyelvben a nagy betűk már koránt sincsenek annyira igénybe véve, mint a németben, hiszen mi csak a mondat elején és a személy-, földrajzi, stb. neveknél használjuk a nagy betűket. A der-die-das-t pedig hagyjuk meg a németeknek, aki németnek születik, legkésőbb, amikor iskolába kerül, vagy legeslegkésőbb egy - két évvel későbben tudja ezt csuklóból. Igen, az apró német gyerekeknek sem megy a der-die-das rögtön, vagy, ahogy mondani szokták, nem velük születik, hanem ugyan úgy, mint ahogy beszélni tanulnak, megtanulják ezt is. A németül jól beszélő külföldieknél pedig úgy van ez, mint a nagyon könnyű rejtvény esetében, a legtöbbször kitalálják, na meg a rutin.

Hagyjuk most el a nyelvtant, de maradjunk még a nyelvnél. Egy, a magyarok számára furcsa jelzőhasználatra szeretnék rámutatni, a „jó” és a „szép” jelzőkről van szó. Ha vizet engedünk magunknak a fürdőkádba, vagy belemegyünk a termálfürdő vizébe, meg szoktuk állapítani, hogy jó meleg, vagy éppen jó hideg. A német erre azt mondja, hogy szép meleg, vagy szép hideg. A standard-köszönésnél a német is jó napot kíván, de ha még valamit jóindulatból, vagy kedélyességből hozzá akar fűzni, akkor azt mondja: és még egy szép napot kívánok önnek. Ez utóbbit néhány éve itthon is egyre gyakrabban hallom.

Németországban a mértékegységeknél nem használják a dekát, azaz a dekagrammot, érdekes módon Ausztriában igen. A német a deka helyett grammot használ. Ebből kerekedett egyszer egy érdekes helyzet, amikor az NDK-ban dolgoztunk és a frissen kiérkezett, éhes magyar szerelő, mindenféle nyelvismeret nélkül, a hentes pultnál mutogatta, hogy melyik felvágottból kér, a kezével meg tízest mutatott és mondta hozzá, hogy deka. A pult mögött az eladónő furcsán nézett rá, és többször rákérdezett, persze németül, hogy tényleg ilyen keveset, tíz grammot akar-e?  Hosszú értetlenkedés után, az egyik kollégánk odaszólt neki, hogy mondja azt: „hundert”. Mit jelent az, kérdezett vissza az érintett. Száz válaszolt a segítőkész. Mi a fenét csináljak olyan sok felvágottal?

Léteznek olyan nyelvek a világon, amelyekben alig létezik magázódó forma, leginkább tegeződnek az emberek az egymással folytatott kommunikáció során. A magyarban a tegeződésnek és magázódásnak is megvannak a kiforrott formái, illetve feltételei, de főleg munkahelyen mindig is divat volt tegeződni. Ha már legalább háromszor köszöntek egymásnak, mindegy ki mennyi idős, tegezik egymást. Nos, a németek inkább ennek az ellenkezőjét testesítenék meg. Hihetetlen komolysággal és kitartással magázódnak. Egyszer, már jó régen, talán 20 éve, vagy régebben, egy hosszabb autóúton voltam, már mostanában, amióta már csak egy Németország létezik. Magam szórakoztatására rádiót hallgattam, egy nagyobb, jelentősebb adót, mert jó sokáig szólt, azaz zavartalan volt a vétel. Igazából csak azt akarom mondani, hogy nem egy kis helyi adó volt. Amikor bekapcsolódtam a műsor hallgatásába, valószínűleg már jó ideje biztathatta a műsorvezető a hallgatóságot, hogy telefonáljanak be és adják le a szavazatukat, helyesnek tartanák-e, ha Németországban a magázódást megszüntetnék és mindenki tegeződne mindenkivel. Nem akarom tovább fokozni az izgalmat, de körülbelül 80 %-os arányban vetették el a betelefonálók a tegeződést. Tudom, ez nem reprezentatív felmérés volt. A riporter szerint a szavazásra szánt 2 óra alatt, háromezernél többen telefonáltak.

De van erre egy jobb példám is. Külföldi munkavégzésem legelején fordult elő, hogy az anyavállalttal való kapcsolattartás főként telexezés útján zajlott. Az NDK-ban voltunk, és ma a mobiltelefonok és okos telefonok, az internet korszakában nehéz ugyan elképzelni, de közvetlen tárcsázással nem lehetett hívni Magyarországot, illetve Budapestet, csak nemzetközi telefonközponton keresztül. Itt meg kellett rendelni a beszélgetést, általában, csaknem mindig sürgősséggel rendeltük és utána rapszodikusan változó, beláthatatlan időn belül visszahívtak és mondták: Halló, Budapest van a vonalban, tessék beszélni. A telexen meg csak feltárcsáztuk a vállalatot, érdekes módon a telexnél lehetett közvetlenül tárcsázni, elkezdtünk csengetni, hogy jöjjenek a géphez és írásban közöltük kivel szeretnénk beszélgetni, az illető személyt a telex géphez hívták és írva, azaz írásban beszélgettünk. Egy nagy vegyipari gyárban dolgoztunk és miután átestünk mindenféle megbízhatósági vizsgálatokon, abban a nagy kegyben részesülhettünk, hogy beléphettünk a telex szobába és telexezhettünk. Először persze megpróbálták telexezési igényünket a telex irodába beosztott két 50 körüli hölggyel kielégíttetni, de hamarosan rájöttek, hogy mivel a hölgyek nem tudtak magyarul, egy rövidebb telex levél leírása is több óráig tartott náluk. Így kerültem én napi munkakapcsolatba a hölgyekkel és a telex irodával. A két német asszony – ahogyan később elmesélték – több mint 25 éve dolgoztak együtt, azaz közvetlenül egymás mellett. „ A telex még sehol sem volt, amikor mi már a leíró irodában egymás mellett gépírtunk.” mondták. Jóban voltak, jól megértették egymást, szinte mindent tudtak egymásról és egymás családjáról, de ennek ellenére, (vagy talán éppen ezért?), magázódtak. Frau Müllernek és Frau Mayernek, azaz Müller és Mayer asszonynak nevezték egymást, ezek most csak kitalált nevek, már nem emlékszem, hogy hívták őket és csak nagy ritkán, ha valami nagyon bizalmas dologról beszéltek, akkor szólították egymást keresztnevükön, da persze akkor is magázódva.

Az igazsághoz tartozik, hogy mostanában, a kártyafüggő, vagy kártya független okos telefonok és computerek világában a német fiatalok, a kártyafüggő, vagy kártya független új generáció, egyre jobban tegeződik és az interneten is terjed a tegeződés. Lehet, ha most csinálnának a tegeződés és magázódás viszonylatáról egy felmérést, most fordított eredményt kapnának, mint akkor, abban a rádióműsorban.

Megemlíteném még, hogy a magyarok egyik legnagyobb csapdája a németekkel folytatott kommunikációban a magyar tegeződő köszönés, vagy inkább köszöntés a „szervusz”. Ez az érkezéskor és távozáskor is üdvözlésre használt szó ugyanis a németeknél is létezik, főleg a bajoroknál és a sváboknál, de hallottam már északabbra is, például a Ruhr-vidéken, hogy szervusszal köszöntek. A terület, ahol használják, körülbelül megegyezik a „Grüss Gott” köszönés területével, amely talán a magyar „Adjon Isten” megfelelője és a katolikus déli országrészekben dívik. A németek a szervuszt azonban nem csak akkor használják, ha tegező viszonyban vannak, hanem akkor is, ha magázódnak. Na, már most, ha honfitársunk nem teljesen perfekt nyelvtudással, esetleg alkoholos befolyásoltsággal meghallja, hogy a német szervusszal köszön neki, rögtön azt következteti ki ebből, hogy a német felajánlotta a tegeződést.

Aki már járt Németországban, vagy volt dolga németekkel, biztosan emlékszik a távozáskor használt köszönésre, a „Tschüss”, fonetikusan „csüssz”-re,

 Fejezzük be ezt a részt a német zászlóval, illetve annak színeivel. Ha most megkérdezem, milyenek a német zászló színei, nagyon sokan rögtön rávágják: fekete – piros – sárga. „Sajnos ez nem nyert” mondaná a tombolás a vurstliban és én is ezt mondom. A színek helyesen: fekete – piros – arany. A németek nem nagyon szeretik, ha az aranyat lesárgázzuk. A színek ijedtén történő kialakulásának történelmi, a XIX. század elejéig visszanyúló története van, amelyet, ha valakit érdekel, kideríthet magának, én most nem terhelném a nyájas Olvasót ezzel. 1949. május 23. óta hivatalosan is ismét a fekete – piros – arany Németország nemzeti lobogója, ugyan úgy, mint 1919-től 1933-ig a Weimári Köztársaság idején és a már említett XIX. század néhány időszakában. A színek jelentése: egység – jog – szabadság.

Sanyipapa•  2017. június 17. 23:46

TV nézési szokásaink

TV nézési szokásaink

 

A TV nézésről az jut eszembe, hogy ez egy nagy globális cselekvés. A világon bárhol, ahová eljutott az elektromosság, valószínűleg TV-t is néznek. Van, ahol sokat, van, ahol még többet, azaz egész nap. Ez talán civilizációs betegség. Tudok olyan esetről, ahol az újonnan elkészült luxuslakás minden helyiségébe telepítettek, vagy beépítettek televíziót, igen, még a vécékbe és a fürdőszobákba is. Hogy honnan tudok erről? A televízióban láttam. Persze a technika fejlődése, a lapos televíziók (nem csak formájában, hanem műsorszolgáltatásában is) elterjedése is sokat segített TV-őrült építészeknek. Korunk nagy átka, a munkanélküliség is nagyon sok, vagy mondjuk úgy, a legtöbb embert arra készteti, hogy többnyire egész nap TV-t nézzen. Tulajdonképpen úgy is mondhatnánk, hogy ez az életük értelme, ez az egyetlen elfoglaltságuk. Ezt az egészet felfoghatnánk arról az oldaláról is, hogy így legalább el vannak, mint a befőtt és addig se csinálnak mást, például valami károsat, vagy kárt okozót. Az már eszünkbe se jut, hogy például hasznosat, hasznot hozót is csinálhatnának.

Szóval, ott ül az ember a televízió előtt és mindenre vevő. A távirányítóval kapcsolgat ide – oda, megpróbál mindig az ízlésének megfelelő programot találni, de közben gyanakszik is, hátha egy másik csatornán éppen most sugároznak valami olyasmit, ami esetleg jobban érdekelné, mint ez, amit most néz. Tehát megint csak kapcsolgat. De vannak olyanok is, akik kifejezetten a könnyű szórakozás, mások az ismeretszerzés, megint mások valami speciális okból, mint például a western, a régi filmek, különleges természeti jelenségek, egzotikus állatok vagy a keleti harcművészetek szeretete végett néznek televíziót. Sőt, vannak olyanok is, akik meg vannak győződve arról, hogy tévézés közben nagyon sokat tanulnak. Kár hogy ezeket az embereket nem lehet levizsgáztatni, mert így esetlegesen hiányzó iskoláikat pótolhatnák.

Még mielőtt mások tévézési szokásait kifiguráznám, írok inkább a magaméról. Alapvetően törekszem arra, hogy ne nézzek túl sok televíziót, csak ez nem mindig sikerül. Már említettem gyárilag beépített lustaságomat, amely általában a cselekvési alternatívák eldöntésekor, mindig a kényelmesebb, egyszerűbb és kevésbé megterhelő megoldást választja, azaz a TV nézést. Pláne úgy, ahogy én, illetve mi TV-t nézünk. A „mi” alatt feleségemet és jómagamat értem, ugyanis mi nagy hangsúlyt fektetünk a kényelemre, éppen ezért kihúzzuk a televízióval szemben elhelyezkedő rekamiét és kinyújtott lábbal, mármint a feleségem végig fekve, én pedig hátamat a háttámlának támasztva, kinyújtott lábbal ülve, - mondván, ha lefekszem, azonnal elalszom - helyezkedünk el. És itt, az előző mondatban hangzott el egy nagyon fontos, úgy is mondhatnám kulcsszó, mégpedig az, hogy elalszom. Tulajdonképpen mindegy, hogy mit nézek, mindegy a testhelyzet, álomtündér mindig rám talál. Ebből az okból kifolyólag már többször megdöntöttem az alva ülés és ezzel egy időben az ülve alvás világrekordját. Persze az elalvásnak vannak másfajta okai is, mint például a fáradtság, vagy az allergia elleni gyógyszer, amelyet megelőzési szándékkal kikelettől lombhullásig szedek. Sajnos a téli elalvások okára, még csak ötletem sincs, ugyan így feleségem állandó, általában az első félóra elmúltát követő elalvására sem. Ilyenkor szokta a feleségem mondani: nem baj, amíg alszunk, addig sem vétkezünk. Az alvás egyébként egy nagyon egészséges dolog, úgyhogy nem is tudom, miért írtam az előbb ezt az egészet. Persze az lényeges, hogy a TV előtti alvás után a „normális” alvás is megtörténjék és mindez gyógyszeres támogatás nélkül.

Azt még meg sem említettem, hogy ahogy mondani szoktam, németes a neveltetésem, vagyis nem német a származásom, de életem folyamán, ha szabad így mondanom, igen erős befolyással volt rám Germánia. (Lám, milyen szép germanizmussal sikerült ezt elmondanom. Itt szeretném a nyájas Olvasó megbocsátását kérni az eddigi és az ezután elkövetett germanizmusokért.) Most nem önéletrajzot akarok írni, csak az előbb elmondottakat szeretném tényekkel alátámasztani az erős német ráhatást illetően:

Történt ugyanis, hogy 1957 nyarán, az akkor testvéri Német Demokratikus Köztársaság testvéri segítségnyújtása végett, mint sok gyermekes szülők gyermekét, 6 hétig üdültettek a Drezda közelében lévő Schmiedebergben. Hárman vagyunk testvérek, 3 fiú és fogalmam sincs róla, a szüleink miért pont engem választottak ki és küldtek el nyaralni. Talán engem tudtak hármunk közül leginkább nélkülözni. De lehet, hogy itt a „középső gyerek elmélet” működött, amely szerint – főleg, ha gyerekek egy neműek – a legidősebb a mama, a legfiatalabb a papa kedvence, a középső meg csak úgy van. A lényeg az, hogy ott voltam és ez a 6 hét éppen elegendő volt arra, hogy elültetődjön bennem a német nyelv magja, de az is lehet, hogy már ki is csírázott az éppen elültetett mag.

Már 1960-ban is próbálkoztak a magyar oktatási rendszer megreformálásával, mert amikor elvégeztem az általános iskolát és jobb híján gimnáziumba mentem továbbtanulni, a jelentkezéskor fel tették a kérdést, akarok-e modernnyelves humán osztályban járni. Ez tulajdonképpen egy nyelvtagozatos osztály, amelyben a második idegen nyelv, a latin helyett, valamilyen modern nyelvet választhatott magának a tanuló. Az akkori állás szerint nem akartam sem orvosi, sem jogi egyetemen továbbtanulni, tehát úgy gondoltam, a latin nyelvre nem lesz szükségem (most már tudom, hogy tévedtem, még akkor is, ha sem orvos, sem ügyvéd nem lettem) és a fent említett nyaralás miatt a német nyelvet választottam – gondolván – ezt legalább már ismerem, vagy valamit már megismertem belőle. Az első nyelv akkoriban természetesen az orosz volt és a nyelvtagozat pedig azt jelentette, hogy végig a négy éven keresztül minden áldott napon volt orosz óránk, az első két évben, az akkor még hat napos tanítási hét két napján pedig két-két orosz órát vetettek ki ránk. A szabad szombat intézményét csak ezután találták fel, arról nem is beszélve, hogy fokozatosan vezették be, először csak minden második szombat volt szabad. Az idő múlásával a hét hatodik napjáról is lekopott a szabad jelző és egyszerűen csak szombat lett belőle. A 34 fős osztályban csupán kilencen választottuk a németet, a többiek mind latint. Rögtön az első évben, röviddel félév előtt megbetegedett a némettanárnőnk és az első év hátralevő részén sok-sok helyettesítő tanár, majd a második évtől egészen érettségiig a gimnázium nagy tudású és nagytiszteletű igazgatója igyekezett bennünket németre tanítani. (Hadd süssek el, itt egy nem tudom honnan vett bölcsességet: Teljesen mindegy, milyen iskolába járt, vagy jár valaki, a lényeg az, hogy ott, mit tanult, vagy tanul meg.) Így utólag, legalább is számomra, nagy szerencsének bizonyult, hogy ilyen kevesen voltunk, és hogy az igazgató úr volt a tanárunk. Gyakorlatilag, ha akarta volna, minden órán mindenkit feleltethetett volna, de ő nem ezt tette, hanem kihasználta a sok időt és nem csak a nyelvet, hanem a kultúrát is oktatta. Még ma is tudok Goethe verseket németül, kívülről. Így aztán örültem a németnek, oroszból meg végigbukdácsoltam a négy évet. Ezt tanúsítják az érettségi bizonyítványomba beírt érdemjegyek is, hiszen mindkét tárgyból érettségiztem, oroszból, mert kötelező volt, a németet meg választottam, szóval oroszból elégséges, németből pedig jeles. Érdemes jobban belegondolni: az orosz nyelvet négy éven keresztül erőltették és a végén egy izzadság szagú kettesre futotta, a németet pedig tulajdonképpen három év alatt tanultam meg és jól megtanultam.

Sohasem disszidáltam, mégis, csaknem 20 évig külföldön éltem. Ez úgy lehetséges, hogy időről-időre dolgozni mentem Németországba, azaz az NDK-ba és az NSZK-ba és mindig magyar vállalattól. Eközben elvégeztem az NDK-ban egy műszaki főiskolát és egy szakmérnöki tanfolyamot.

A feleségemet Budapesten ismertem meg ugyan, de német, Naumburgból származik. Ott is házasodtunk össze és a ma már felnőtt gyermekeink is ott születtek.

Azt hiszem egyelőre elég ennyi érv, ezek voltak azok a dolgok, amelyek miatt erős a kötődésem a német nyelvhez, a német kultúrához, a német emberekhez, egyszóval Németországhoz. Azért beszúrnék ide egy verset, amely egy cseppet rólam szól:

Voltam – lettem

 

Voltam pártos és pártatlan,

de időben abbahagytam.

Voltam bólogató János,

de rájöttem, hogy ez káros.

 

Voltam galamb, voltam róka,

voltam sas és sas fióka.

 

Voltam főnök, voltam sm.,

a szerencse nem volt velem,

s nem üzentem sms-en.

 

Voltam néha könnyűvérű,

de legtöbbször olcsó bérű.

 

Voltam minden lében kanál,

de nem voltam soha tanár

és ha mégis tanítottam,

megosztottam, amit tudtam.

 

 

Voltam bűnös és ártatlan,

ártatlanként többet kaptam.

 

Sokszor csaltam, s nem volt mégsem

halmazati büntetésem.

 

Voltam magyar, s majdnem német

pedig erre sose kértek,

kerestem a békességet

s birka voltam, aki béget.

(Hülyeségeket beszélek.)

 

 

Kedvem, s akaratom rozsdás,

miért lennék éppen most más.

 

Lettem görnyedt, szőrös, foltos,

azt is mondják, hogy hóbortos.

 

Lettem lassú és kedvetlen,

de még tudom mit szerettem.

 

Lettem öreg, megalkuvó,

nem beszélő, mindent tudó.

 

De térjünk vissza a tévézési szokásokhoz. Az előbbi magyarázkodást a németes neveltetésemről tévézési szokásaim jobb megértése miatt követtem el, mert ugyanis magyar televíziós adást alig nézek, illetve nézünk. Ez nem azért van így, mert majdnem negyven éves házasság után is, még mindig egy gentleman vagyok és a feleségem kedvében akarok járni, hanem azért, mert úgy érzem, ha német adókat nézek, kevésbé hülyülök. Már csak azért sem, mert a feleségem 1977 óta él Magyarországon és már csak emiatt is csaknem perfektül beszél magyarul, tehát felőle akár magyar televíziót is nézhetnénk. Ha tehettem, régebben naponta egyszer egy magyar híradót azért megnéztem, hogy mégis tudjam nagyvonalakban mi újság itthon, de ma már az internet erről is leszoktatott. Ez így elég is, mert a magyar adókból a választékom is igen szegényes, mert csak azt nézem, amit a levegőből ingyen és bérmentve fogni lehet. Mi ugyan is, még soha, semmilyen csomagra nem fizettünk elő, rögtön az elején beruháztunk és vettünk egy műhold vevő készüléket, amivel viszont a német adók csaknem teljes palettáját nézhetjük. Ezen kívül még sok minden más országbelit is és egy csomó kódolt adót is nézhetnék, ha előfizetnék, vagy fel tudnám törni a kódokat.

Ha már a német TV adókat említettem, mindenképpen meg akarom említeni azokat az időket, amikor az NDK-ban éltünk. (Az idő múlása miatt ide írom, hogy az NDK, Német Demokratikus Köztársaságot jelent.) Az NDK-ban két program volt, az egyes és a kettes és mindkettő tökéletesen kiszolgálta az akkor uralkodó politikai garnitúrát, sőt még ennél is továbbment. A második adó, ha jól emlékszem, minden szerdán és szombaton a fő műsoridőben, tehát este 8 órától kezdődően az orosz nyelv batátainak sugárzott műsort, leginkább egy filmet, persze oroszul. Arra már nem emlékszem, hogy a filmek alatt volt-e német nyelvű feliratozás, most inkább arra kötnék fogadást, hogy nem. (Nem vicc, komolyan ez volt a program címe: Für Freunde der russischen Sprache, azaz: Az orosz nyelv barátainak.) Az NDK-ban ez volt az egyetlen eset, amikor az orosz szót használták, egyébként mindig szovjetet mondtak. Az NDK iskoláiban is természetesen kötelező idegen nyelvként oktatták az orosz nyelvet, de egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy a diákok közül hányan nézték ezt a programot, ezzel szemben az NDK-t megszállva tartó körülbelül 50 ezer, vagy lehet, hogy több szovjet katona biztosan nézte, de legalább is a tisztek. A szintén megszálló amerikaiak és britek ezt a dolgot úgy oldották meg, hogy saját rádió és televízió adókat üzemeltettek. Nyugat-Berlinben működött a RIAS, a „Rádió az amerikai szektorban”, amely Kelet-Berlinben is fogható volt. Főleg a rádióadót szerettem a sugárzott jó zene miatt.

Így visszaemlékezve, ha el kellene döntenem, hogy melyik országban, nálunk vagy az NDK-ban volt-e vörösebb a vörös zászló, egyértelműen az NDK-t jelölném meg. Ennek alátámasztására mondok el most egy rövid történetet. 1969. január negyedikén utaztam ki először egy népesebb csoporttal az NDK-ba dolgozni, ez volt az első külföldi munkám. Kérem a nyájas Olvasót, szíveskedjék a dátumokra figyelni, főként a hónapra. Vonattal utaztunk és meglehetősen hosszú volt az út, de ami még ennél is súlyosabban érintett, nagyon sokáig tartott. Már estefelé volt, meg a tél miatt egyébként is hamar sötétedett, amikor megérkeztünk a csehszlovák – NDK határra, Bad Schandau-ba. Az utazás eddigi kettős monotóniája, amely a vakító fehér és a piszkos szürke tájak váltakozásából állt – attól függően, hogy havas, vagy hó nélküli volt-e a vidék, most egy újabb jelenséggel egészült ki. Ahogy megérkeztünk a határállomásra úgy tűnt, mintha az este ellenére, vagy azzal dacolva, felkelt volna a nap. Az állomás tetőtől talpig kivilágítva, egy hihetetlen fényár, zászlók és feliratok mindenhol, hatalmas pompa. Ellentétben a magyar és csehszlovák vasút állomások egyetlen sápadt fényű villanykörtéjével szemben. Az útlevélvizsgálat végett, jócskán elidőztünk, így bőven volt arra lehetőségünk, hogy mindent pontosan szemügyre vegyünk. Még arra is jutott idő, hogy azokat a szavakat, amelyeket nem ismertünk, kikeressük a kéziszótárból. Az elmúlt 2 mondatot akár egyes szám első személyben is írhattam volna, mert környezetemben, illetve jövendő munkatársaim közül egyedül én makogtam valamit németül. Már több mint 4 éve nem volt semmi dolgom a német nyelvvel, ami azután villámgyorsan megváltozott, mert kiderült, hogy a nyelvtanra még elég jól emlékszem, csupán a szókincs az, amely megkopott. Szóval az állomáson a leggyakoribb felirat ez volt: „20 JAHRE DDR” azaz „20 éves az NDK”. De voltak ilyen jelmondatok is: „VON DER SOWJETUNION LERNEN, HEIßT SIEGEN LERNEN” azaz „A Szovjetuniótól tanulni azt jelenti, győzni tanulni”. A lózungokon, feliratokon kívül rengeteg zászló, az NDK körzős, kalapácsos, búzakalászos címerével ellátott NDK- és a sarló-kalapácsos szovjetlobogó. A feliratok és a zászlók is mind vadonatújnak, frissen vasaltnak tűntek. A fiúk rögtön el kezdtek viccelődni, hát igen, tudták, hogy jövünk, ez aztán a fogadtatás, stb. Aztán mindent lefordíttattak velem és megállapítottuk, vagy tudni véltük, hogy valamikor, talán néhány nap, vagy néhány hét múlva 20 éves lesz az NDK. Arra egyikünk sem emlékezett iskolai tanulmányaiból, mikor is alapították az NDK-t, de mivel 20 éves volt, azt mindannyian kitaláltuk, hogy 1949-ben. A fel-lobogózás és a kivilágítás aztán így ment vonatutazásunk végcéljáig, egészen Berlinig. Ott autóbuszra szálltunk és kb. további 2 órás zötykölődés után megérkeztünk a lengyel határhoz közeli kisvárosba, amely szintén fel volt díszítve és a szálláshelyünk volt.  Innen jártunk aztán minden nap a 10 – 20 kilométerre levő az Odera folyó partján fekvő szintén kisvárosba, ahol munkahelyünk, a részben működő, részben épülő gyár, egy olajfinomító volt.

A gyár talán még szebben, mennyiségileg is gazdagabban, nagyobb mértékűen volt feldíszítve. Még ahol dolgoztunk, a szerelési területen is ideiglenes, fából ácsolt faszerkezetekre táblákat helyeztek el jelmondatokkal és persze zászlók, hihetetlen mennyiségű NDK és szovjet zászló. A nem túl nagy – talán néhányszáz embert foglalkoztató – üzemben legalább 50 darab „20 JAHRE DDR” tábla volt, az egyéb jelszavas táblákról nem is beszélek. Már 3 – 4 hete dolgoztunk, hozzászoktunk a környezethez és a munkához is, hó nem nagyon esett, időnként jó hideg volt, de bizony a nagy ünnepnap csak nem akart elérkezni. Munkatársaim is egyre többször kérdezték tőlem: mikor lesz már 20 éves az NDK? Végül a kérdés megválaszolása végett odamentem az egyik német kollégához, akivel már köszönő viszonyban voltam és feltettem neki a kérdést. „Valamikor októberben, azt hiszem hetedikén, igen, október hetedikén” – válaszolta. Először azt hittem viccel. A fiúk sem akarták elhinni, hogy már januárban októberre lobogóznak, de így volt. Mi Magyarországon nem voltunk ilyenhez hozzá szokva, illetve már nem, mert a Rákosi rendszerben volt azért tábla, jelmondat meg zászló is elég. 1969-ben már ritkábban fordult elő ilyen, habár volt azért néhány, például a József Attila idézet „Dolgozni csak pontosan, szépen...” igen kedvelt volt, amivel csak az volt a baj, hogy nem az egész verset idézték, hanem csak azt részét, amelyik nekik passzolt. Azt hiszem, manapság ezt nevezik csúsztatásnak. Azért hogy érthető legyek, ide írom most a teljes verset, hiszen nem hosszú.

József Attila

(Ne légy szeles)

 

Ne légy szeles.

Bár a munkádon más keres -

dolgozni csak pontosan, szépen,

ahogy a csillag megy az égen,

úgy érdemes.

 

Lehet, hogy a magyar munkásosztály ismerte ezt a verset így, kompletten, de hogy a magyar munkás nem, az egészen biztos. Külföldi szerelői pályafutásom első évnek aztán csattanós vége lett. Akkoriban még elég tág volt a világ, legalább is nem ilyen kicsi, mint most, vagyis azt akarom mondani, hogy akkoriban nem úgy volt, mint manapság, hogy beülök az autóba és gyorsan hazaugrom hétvégére. Akkoriban januárban kivittek bennünket, úgy is mondhatnám, hogy kiszállítottak és decemberben, karácsony előtt hazajöhettünk. Igen ám, de decemberre már olyan sokan voltunk, hogy egyedül a mi vállalatunknak különvonatra volt szüksége, hogy dolgozói karácsonyra hazautazhassanak. A különvonatot meg is szerveztük és el is indult, csupán a menetidő volt egy kicsivel hosszabb, csaknem 60 óra alatt tettük meg az egyébként 8 – 10 órás utat. Már az utazás alatt rájöttünk, miért tartott ez ennyi ideig. A csehszlovák vasutasok így köszönték meg, vagy, hogy stílszerűen fejezzem ki magam, így mondtak Danke schön-t az 1968-as bevonulásért. Amikor végre megérkeztünk a Nyugatiba, idegileg meggyötört szülők, rokonok és hozzátartozók vártak ránk, közöttük a vállalat pártbizottságának titkára is, (aki ugye a proletárdiktatúrát a vállalatnál diktálta), hiszen az ő fia is kint dolgozott. Az öklét rázva, habzó szájjal ordítozott: Ennek következményei lesznek! Ezt nem hagyom ennyiben! Példát fogok statuálni! Aztán januárban Bandi bácsi, aki a különvonat szervezését intézte, a gazdasági vezetőnk, nem utazott velünk vissza NDK-ba. Mintha ő tehetett volna a 68-as csehszlovákiai bevonulásért.

Ebben az évben egyébként az egész évben nem, vagy alig néztem televíziót, ha összeszámolom talán egy óra hosszat összesen.

Ha már az NDK-ban vagyunk, nem mulaszthatom el apósom tévézési szokásait megemlíteni. Az apósom német volt. Azért nem írom, hogy kelet-német, mert ő tényleg német volt. Édesapjának kertészete volt egy kisebb város melletti falucskában, egy a folyó felé lejtő domboldalon. Nem volt túl nagy, de ő biztonsággal megélt belőle és a családját is tisztességgel eltartotta. Apósom – négy testvére közül a legidősebb – már gyerekkorától dolgozott a kertészetben, de az örökségre, a kertészet átvételére még várni kellet, hiszen édesapja a legjobb egészségnek örvendett. Aztán életkora végett besorozták katonának. A II. Világháború előtt vagyunk, amikor is a Német Birodalomban hatalmas igény mutatkozott a katonák iránt, úgy is mondhatnám, hogy konjunktúrájuk volt. A katonai szolgálat aztán önkéntesen meghosszabbodott, mert aláírta a továbbszolgálást, a légierőhöz került tüzérnek, ez azt jelentette, hogy különféle repülőgépeken, a repülőgép orrába, illetve a tüzérnek kijelölt helyre befeküdve, kezelte a fedélzeti fegyvereket, azaz ő lőtt. A befekvés különösen vicces lehetett az egyébként szűk repülőgépen, mert apósom egy magas növésű ember volt, azt hiszem egy méter kilencven, vagy talán egy – két centivel magasabb is. Végigharcolta Spanyolországot a Kondor Légióval, majd a II. Világháború alatt Görögországban és Norvégiában is állomásozott. A háború végén szerencséje volt, mert amerikai hadifogságba került és néhány hónap múlva hazaengedték, nem úgy, mint édesapámat, aki 1945. május 8.-án került szovjet hadifogságba Bécsújhelynél és 1948 októberében került haza. Apósom örült, hogy a háborút túlélte és most már csak a háború utáni békét kellett túlélni. Az élet nem volt egyszerű, a romokban heverő ország, a jegyrendszer és mind azok a dolgok, amelyeket ma már elképzelni sem tudunk. A kertészet még mindig nem volt szabad és egyébként is a szovjet megszállási zónában egyre bizonytalanabb lett a helyzete, majd az NDK megalakítása után el is vették a kertészetet. Így aztán, hiába szerette a virágokat és a növényeket ápolni, gondozni, elment a vasúthoz és kitanulta a lakatos szakmát, amelyből aztán később mestervizsgát is tett. Szigorú, igazságos, akkurátus, takarékosan élő ember volt, akinek megvoltak a maga elvei. Az egyik ilyen volt, hogy napközben nem tévézünk. A készüléket legkorábban néhány perccel nyolc óra előtt, az esti, nyugat - német TV Híradó kezdetére volt szabad bekapcsolni. Ez így volt a hét minden napján, még a hétvégén is, csak idősebb korában lazított egy kicsit a hétvégét illetően. Az NDK televízió fél nyolckor kezdődő Aktuelle Kamera című TV Híradóját, amelyben minden este szorgalmasan beszámoltak az ország iparának és mezőgazdaságának kimagasló termelési eredményeiről, valamint az éppen aktuális pártkongresszus tiszteletére felajánlott dolgok teljesítésének állásáról, az általa megszabott bekapcsolási időpont miatt, esélye sem volt megnézni. Az NDK jelentős részén fogható volt a nyugat - német TV valamelyik programja, de főleg az ARD-nek nevezett első program. Mondanom sem kell, hogy mindenki ezt nézte, még akkor is, ha ez hivatalosan tilos volt. Nem tudom, hogy az NDK 40 éves fennállása alatt rajtakaptak-e valakit nyugati TV nézésen és ezért elítélték-e, de azt saját bőrünkön, illetve a saját gyermekeink által tapasztaltuk, hogy az iskolában a 6 – 7 éves gyerekeket kikérdezték, mit néznek otthon a televízióban.

Visszatekintve, érdemes talán elmondani, hogy nem mindig így néztünk TV-t. Voltak olyan idők, amikor TV-t sem néztünk. Nem azért, mert nem volt televíziós adás, mert csak egy csatorna volt és azon is hétfőnként adásszünet volt, amelyet az akkor aktuális német kancellár, Helmut Schmidt magyarországi látogatásakor annyira jónak talált, hogy gondolkozott ennek németországi bevezetésén is, hanem azért, mert jobb dolgunk is volt ennél. Most is létezik nagyon sok ember, aki nem néz televíziót és ezek jelentős része éppen ezen okból nem néz, mert van ennél jobb dolga. Vannak olyanok is, akik elvből nem néznek televíziót és ezért készüléket sem vásárolnak, nehogy kísértésbe essenek és olyanok is, akik nem tudnak készüléket vásárolni, mert nincs rá pénzük. Emlékszem, az 1960-as római Olimpia előtt néhány nappal vásárolta meg családunk első televíziókészülékét (talán Tavasz nevűt?), amely egyben jelentős image növekedést hozott családunknak abban a bérházban, ahol laktunk akkoriban, mert most már hozzánk is jöhettek esténként hokedlivel és kis sámlival a szomszédok televíziót nézni. Az első időkben engem is elvarázsolt a kép és a hang a dobozból, de aztán ezen felülkerekedett tizenéves korom, és ahogy ma mondanák kapcsolatrendszerem, azaz a lányok, a haverok. Olyan is volt, hogy otthon voltam, vagyis akár TV-t is nézhettem volna, de inkább félrevonultam a konyhába, mert nagyon érdekelt akkor éppen egy könyv, amelyet sürgősen el akartam olvasni. Ugyanilyen esetek ma is előfordulnak. Hallom, hogy Amerikában a televízió használata ugyan olyan lett, mint a rádió használata. Vagyis csak úgy szól magában, és ha jártomban, keltemben eljut a műsorból valami a tudatomig, lelassul a mozgásom, vagy éppen megállok egy pillanatig és addig, ameddig érdekel, nézem, illetve figyelek rá. Azokhoz az időkhöz képest, amikor az esti televízió nézés csaknem szertartásszámba ment, eléggé hétköznapi történet lett belőle. Szerintem és ez lehet akár összefoglalás is, a TV nézés lényege és értelme, hogy olyan élő eseményeket és főleg élő sportközvetítéseket láthatsz, feltéve, ha egyáltalán érdekelnek ezek, amelyek megnézéséhez egyébként, egy csomó időre és pénzre lenne szükséged. Befejezésül egy gyerekeknek szóló kis versemmel szeretném a nyájas Olvasót megterhelni.

Mese egy házikóról

 

Volt egyszer egy házikó,

nem volt benne rádió,

nem volt benne asztal, szék,

jött két ember, elvitték,

nem volt televízió,

azt mondták, hogy ez így jó,

nem volt benne képkeret,

így hát kép sem lehetett,

nem volt benne kandalló,

se labda, se hintaló,

nem volt benne nagyszekrény,

társasjáték, bőrerszény,

nem volt konyha, nem volt ágy,

se fogas, se nagykabát,

nem volt benne dáridó,

se kalács, se mák, dió,

nem voltak bent gyerekek,

csak mezei egerek,         

nem dalolt a fán rigó,

üres volt a házikó.            

Sanyipapa•  2017. június 17. 23:43

Csak úgy írok...

Lehet, hogy megszületésemkor már rögtön írni akartam, de erre nincs különösebb bizonyíték, az azonban biztos, hogy amióta az eszemet tudom, mindig írni szeretnék. Életem eddigi lefolyása ezt ugyan nem támasztja alá, de ez egy fikció, és ha a nyájas Olvasó ezt nem hiszi el, akár rögtön abbahagyhatja az olvasást. (Ezt a „nyájas Olvasót” néhányszor még mondani fogom, de ez nem azt jelenti, hogy csak birkanyájjal rendelkező személyekhez szólok, vagy csak ilyenek olvashatják ezt az írást.)

Fikció azért is, mert amit írok, az nem mindenben felel meg a valóságnak, időnként fantáziálok is, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, da van úgy, hogy teljes egészében.

De leginkább azért fikció, mert lusta vagyok és mindig a kisebb ellenállást tanúsító utat választottam és mindig megmagyaráztam magamnak és bebizonyítottam, hogy ez így jó. Így aztán előbb elmentem munkásnak, majd kitanultam mérnöknek, csakhogy ne kelljen írnom, meg dolgoznom. De nem csak lusta, lassú is vagyok. Világéletemben az voltam. Környezetem és kritikusaim is végig, mindig ezt mondták rólam, csak a jelző alakult át az évek múlásával, ahogy öregedtem, úgy váltam lassúból megfontolttá. Valamilyen késztetés azonban csak bujkálhatott bennem, mert tizenévesen és mostanában is írok, mégpedig verseket. Ez is a lustaságomat bizonyítja, ha prózát írnék, akkor dolgoznom kellene, az kemény munka lenne, míg a verseknél kitalálom fejben azt a hat, nyolc, tíz, vagy akárhány sort, majd amikor papírhoz és ceruzához jutok, leírom. Ha időközben elfelejtem, akkor pechem van, vagy pechje van a versnek, vagy az utókornak (de nagyképű vagyok!), vagy annak a valakinek, akinek megmutatnám a verset, vagy éppen szerencséje, nagyon sajnálom. Most meg azt mondom, na, ide a papírt és a ceruzát, most olyan a kedvem, hogy nekiállok és elkezdek prózát írni, megírom a világirodalom gyöngyszemét, na jó, egyik gyöngyszemét.

A régi versek már nincsenek meg, elvesztek, igaz, hogy nem is nagyon vigyáztam rájuk. Néhány vers-emlékfoszlány feldereng időnként bennem, amitől nem mindig vagyok elájulva, és a büszkeség sem feszíti folyvást mellemet. (Nem régen, csak úgy a semmiből felmerült bennem, azaz eszembe jutott az a régi nyár, talán 1968-ban, amikor a Magyar Néphadsereg sorkatonájaként Szolnokon, a tiszaligeti KISZ táborban Polbeat versenyt rendeztek. Aki nem tudná, a Polbeat, politikai könnyűzenei dalt jelent. Nos, ezen a versenyen két katonatársammal, akiket ott a táborban ismertem meg, elindultunk, azaz versenybe szálltunk. Másik két társam tudott gitározni, én pedig a komoly eszmei mondanivalóval rendelkező szöveget fabrikáltam, amit egy Beatles nóta dallamára készítettem és a szóló énekes voltam. A versenyt nem nyertük meg, csak helyezettek voltunk, ami talán a szintén most a semmiből eszembe jutó refrénnek volt köszönhető, amely valahogy így hangzott: Napsütést akarunk, nem borút, nem akarunk több háborút.) (Ugyanilyen vers emlékfoszlány az is, amikor egy házibulin, 1964 ősze és 1966 ősze között valamikor, kezembe nyomták Bob Dylan nálunk akkor még vadonatújnak számító Blowing In The Wind című dalának nyers fordítását – mert a társaságnak úri tagjai tudtak angolul – azzal a kérdéssel, tudnék-e ebből egy műfordítást csinálni, azaz versbe szedni, énekelhetővé tenni. Leültem a fal mellé a földre, hátamat a falnak vetettem és elkezdtem gondolkodni, majd írni. Közelebbi barátaim közül egy vagy kettő mindig mellettem ült és nézte, hogyan szaporodnak a sorok a kockás papíron, hogyan húzok át egyes szavakat, vagy egész verssorokat és írok melléjük, vagy föléjük másokat. A kibicelésen kívül itallal is rendesen elláttak, így ideális körülmények között dolgozhattam. Nem csak a társaság, a haverjaim drukkolása, az alkohol, hanem a társaság tagjai közül egy lány jelenléte is rettenetesen inspirált, mert imponálni akartam neki, ami aztán sikerült is. Sajnos a kézirat, azaz a vers elkallódott, ma már csak kezdő néhány sorra és a refrénre emlékszem, amiket most ide le is írok. Így kezdődött:

Hány óceánt repül át a madár?

Amíg homok partjára ér…

Hány ember jár – kel, míg útra talál?

Míg emberhez méltóan él.

Sajnos többre nem emlékszem és most jöjjön a refrén:

A szél mondja meg,

de te nem kérdezed,

a szél mondja meg,

ha kérdezed.

Körülbelül fél óra, háromnegyed óra alatt elkészültem a fordítással, amely osztatlan sikert aratott. Előkerültek az egyébként is elől levő gitárok és a buli hátralevő részében számtalanszor elénekeltük, illetve elénekelték a gitárosok a dalt és az első néhány alkalom után a refrént az egész társaság együtt énekelte. Az egyik gitáros, akkori egyik legjobb barátom, Misi volt, aki azután, ezt a dalt különböző kulturális rendezvényeken rendszeresen előadta és mindig külön kihangsúlyozta, hogy Kállay Sándor írta a magyar fordítást, és hogy a dal szövege nem az a szöveg, amely az időnként a rádióban játszott, az akkori kulturális hatalmasságok által elfogadott dal szövege, azaz nem a hivatalos szöveg. Na, ezt most jól elmagyaráztam. Ha már elmondtam ezt a storyt, megragadom az alkalmat és kérem Szabó Misit, akkori legjobb barátomat, hogyha van rá lehetősége, mert még él, vagy éppen ráér, szíveskedjék engem felkeresni. Juttassa el hozzám a dalszöveget, mert én őt már sokat kerestem, próbáltam megtalálni, de azok a Szabó Misik, akiket Budakeszin felhívtam és megkérdeztem, véletlenül nem ők–e az, akit keresek, valamennyien mind azt mondták, hogy nem. És egyébként nagyon örülnék, ha megkapnám a szöveget és vele is nagyon szívesen találkoznék.)

Lehet, hogy akkor, ifjúkoromban nem kellett volna meghátrálnom, illetve azt akarom mondani, hogy jobban kellett volna erőltetnem az írást, esetleg ebbe az irányba kellett volna valamilyen egyetemi, vagy főiskolai tanulmányt elkezdenem. Lehet, hogy némi kiműveléssel akár még író is lehetett volna belőlem, lehet, hogy most híres író lennék, még az is lehet, hogy Kertész Imre helyett én kaptam volna meg a Nobel Díjat. Erre a sok lehet – re, volná – ra és ha – ra mondtuk sráckoromban: „Ha a nagymamámnak áramszedője lett volna, most trolibusz lenne,” Ezzel szemben, mindig valamilyen marhaságon járt az eszem, színész akartam lenni, csak tehetségem, meg szorgalmam nem volt, meg mindenféle üzleti ötleteim voltak, hiszen ifjúságom a GMK-k és a maszek világ újraéledése idejére esett. (Emlékszem, amikor mindinkább elszaporodtak a szöveges felirattal rendelkező pólótrikók, amit szorgalmas kisiparosok a főállású munkahelyükről lopott festékkel szitáztak és mindenféle bárgyú és vicces feliratokat olvashattunk a férfiak és nők trikóval fedett mellén, nekem is volt egy trikófelirat elképzelésem, azaz ötletem. A leggyakoribb az volt, hogy angolul ráírták, hogy „I Love” Budapest, vagy ABBA, persze az agymásnak hátat fordító két ’B” betűvel, stb. A „Love” szócskát aztán gyakran helyettesítették egy piros szívvel. Szóval az én üzleti ötletem is e körül forgott, vagyis egy feliratot találtam ki, amit aztán el akartam adni egy trikónyomó kisiparosnak. Nem fokozom tovább a feszültséget, a nyájas Olvasó elé tárom akkori ötletemet:

I   L O V E  L Ó V É

Én magam fenomenálisnak tartottam az ötletet, a kisiparos nem volt tőle elájulva és a „Love” szócskát mindenképpen egy piros szívvel akarta helyettesíteni. Hiába mondtam neki, hogy ez egy angol-magyar szójáték, ő a végén odáig elmerészkedett, hogy azt mondta ez egy hülyeség. Erre én megsértődtem és otthagytam. Meggazdagodásom ismét nem következett be, még részlegesen sem.) 

A mostani versek gyerekeknek szólnak, unokáim inspiráltak és már nyugdíjas voltam, amikor egyszerre csak kitódultak belőlem a versikék. Több mint száz darabnál tartok már, bár amióta összeállítottam egy kötetet és megpróbáltam kiadatni és közölték velem, mennyi pénzt kellene ezért nekem fizetnem, sürgősen elszállt az ihletem. Azóta csak akkor írok verset, ha ellenállhatatlanul szükségét érzem. Pedig szeretem csinálni, mert örömöt okoz. Más talán nem érti meg, de engem boldoggá tesz például, amikor rájövök, mert egyszer csak úgy eszembe jut, hogy milyen jól rímel a csütörtökre a sütőtök. Most már csak értelmet kell adni az egésznek úgy, hogy kiegészítem szavakkal, hogy verssorok keletkezzenek, majd újabb verssorokkal a versszakok miatt és így tovább.

Tudtam, hogy írni nem egyszerű és nem is megy csak úgy magától. Bevallom, féltem is és félek most is: mi van, ha kiderül, hogy szeretek ugyan írni, csak nem tudok? De tovább megyek. Tételezzük fel, szeretek írni és tudok is, de miről írjak, vagy mit? Például arról, hogy mostantól csak úgy írok. Ez egyben azt is jelenti, hogy vége a lustaságnak, hiányos gépelési tudásommal nyomogathatom a billentyűket megfontoltan és nézem, hogyan szaporodnak a sorok oldalakká. Olvastam, vagy hallottam valahol, hogy Jókai Mór, azért tudta hihetetlenül gazdag életművét megalkotni, mert kiszabta magának, hogy a napi írási penzuma 16 oldal. Én még 16 sort sem merek magam elé célul kitűzni, a mindennapi írásról meg nem is beszélek.

Egy cseppet lerövidítve életutamat, ugorjunk egyet az időben és most közölnöm kell, már túl vagyok a hatvanhaton, igen, most, amikor ezeket a sorokat írom, már betöltöttem hatvanhatodik életévemet és azon gondolkozom, ha még például tíz évig élek, mivel fogom eltölteni ezt az időt? Tíz évig TV-t nézek, vagy kocsmába járok, esetleg minden nap berúgok, hogy mégse legyen meg az a tíz év? Ennek és az előző, a rímelésről szóló fejtegetésem példázására, ide írom a „Nyulacska FN” című versemet. A rövidítésekben járatlan olvasó kedvéért azt még elmondom, hogy az „FN” azaz „Fedél Nélkül” a hajléktalanok újságjának címét és státuszát jelenti.

 

Nyulacska FN

 

 

Volt egy csóró nyulacska,

nem telt neki kulacsra,

pálinkára sem jutott,

fehérborban utazott.

 

Kétliteres műanyag

palackban van az anyag,

kicsit édes, aromás,

hangulata attól más ,

 

jó kedvű, vagy közönyös,

csak a végső cél közös,

addig meg a nyulacska,

eléldegél berúgva.

 

Tudom, nagyon sok mindent lehet csinálni, például olvasni, írni, enni, inni és TV-t nézni is lehet. Meg különben is, az osztrák zeneszerző és slágerénekes, Udo Jürgens azt énekelte és egy csomó pénzt keresett vele, hogy „mit 66 Jahren, fängt das Leben an”, azaz magyarul: 66 évesen kezdődik az élet.

Azt hiszem, így már mindenki számára érthető, hogy nálam az írást kiváltó ok az idő múlása, azaz, hogy ezt a várhatóan megélhető tíz évet eltöltsem valahogy és egyetlen egy út maradt csak számomra, alá kell vetnem magam a kényszerítésnek, írnom kell, még akkor is, ha rajtam kívül senki más, vagy csak nagyon kevesen fogják ezeket a sorokat olvasni, ha sohasem kerül ez az írás emberi kezekbe. Egyszer minden véget ér. Lehet, hogy ezeknek a soroknak a számítógép merevlemeze, vagyis memóriája lesz a temetője. Ezzel kapcsolatban, vagy még inkább ennek a résznek a lezárására ideírom a meghalásról írt versemet, mert megírni jobb előbb, mint soha, meghalni meg még ráérünk, várhat még ránk a Mennyország.

Ha meghalok…

 

Ha meghalok, hát meghalok,

ha vannak,

jönnek angyalok,

vagy ördögök,

vagy emberek,

de én akkor már nem leszek.

 

Ha meghalok, hát meghalok,

mert életem, lám elfogyott,

a szív megállt, mert elkopott,

és új alkatrészt nem kapott,

vagy kényszerítette a rák.

 

Hát összejött most a család,

ismerősök és rokonok,

és sajnos én is ott vagyok.

Van aki sír, vagy felzokog,

látod én is meghalhatok.

(S nem mehetek el a bárba.

az ajtaján van egy tábla:

HALÁLESET MIATT ZÁRVA.)

 

Ennek a három sornak még egyszer nekifutok, hátha jobban sikerül, vagy több értelme lesz.

 

 

(S nem mehetek többé bárba.

mert  ajtómon áll egy tábla:

HALÁLESET MIATT ZÁRVA.)

 

Csak a lelkem, csak az szárnyal,

az nem halt meg a halállal,

hiszen megszületésemkor

az élet fájába véstem:

ITT JÁRTAM E FÖLDÖN, ÉLTEM.

 

Ha meghalok, hát meghalok,

a lelkem ébred, feldobog…

S én hallgatok, csak hallgatok….

 

(Véget ért a földi élet,

elévülnek mind a vétkek.

megszépülnek az emlékek.)

 

(Éltem, mint erdőben a vad,

s utánam semmi sem marad.)

 

Ha meghalok, hát meghalok,

a föld megáll,az ég forog,

s a csillagok közt elbújok.

 

Most, ahogy leírtam ezt a verset és még egyszer végigolvastam, feltétlen kötelességemnek tartom kinyilatkoztatni, hogy eszem ágában sincs meghalni, nem ilyen szándék vezérelt, ezt csak úgy írtam…

 

 

Sanyipapa•  2016. július 4. 17:41

Másik blogom a "Nem-baj-ha-nem-ertesz-egyet-velem"

viszont működik. Kérlek olvasd azt.

Sanyipapa•  2016. április 9. 22:41

Bejegyzés törölve

2016 február 29-től április 8-ig állt itt írásom.

A látogatók, olvasók számát itt nem lehet mérni, hozzászólás pedig egy sem volt. Bejegyzésemet ezért töröltem.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom