Vázlatos önkép

Én olykor a levetkőzött fákon
Eltűnődve ágaikon-karjaimnak látom.
Mint vázlatos önkép soványra tépve,
Beleharapva a délibábos éhbe.
Mellkasom még egy üres fészek,
A madarakra reménnyel nézek.
S olykor velük szállok, repülök, leülök,
De boldogtalan Istenig feszülök.
Nem vagyok sem több sem kevesebb,
Mint a bennem futó erezet.
Szavak borjait kell vezetnem,
Az élet fut eszemben, kezemben.
Mi számít, csak a kultusz,
A folyton tapintható pulzus.
Az egek felét már magamnak lestem,
De szívem még egyszer el kell helyezzem,
Mert vezet, mint egy eleven térkép,
És benne a boldogságig érnék.