CsJ

Ha látlak, a megszokott tárgyak

S a kételyek halmazai mögül

Mozdulatlan pupillámba

Arcod fut, szomorúságom elmenekül.

Csak úgy meg-megcsodállak

S engem befest a nap a csendbe,

Mert a szavak fodros hangzatát,

Ha elmondhatnám, tán 

Akkor sem lehetnék nagy értelme...

Mikor látlak, a megszokott tárgyak 

S a kételyek halmazai mögött,

Tudom, hogy tudod, bárhogyan van,

Egy szívverés alatt mindent megköszönök.

Édes honvágy, kit nem ölel,
Semmivé hagy a lét.
Karjaiddal otthont zársz,
Mert otthonod, kit te tettél kedvessé.

Derűs nevetés, ha nem vidít,
Ráncot húz rád az idő
S ha nincs beszéd, gondolni árván
Lehet, ám minden némán benő.

Csók, ha nem izzik ajkakon,
Nem üdvözöl ismert íze
Ha nincs, ki nem él szerelembe,
Úgy az életének nincs büszkesége.

S én a szemek vallomását,
A kimondott szavak erdejét kutatom
Minden rezdülésem vallomását,
Mi bennem, azt átadhatom.

De a képcsöves valóság siseg,
Neon fények éjszakája
Bocsásson meg minden elhagyott,
S nyisson ajtót minden rég magányra.

Éljen bárki bársony időt,
Ki boldog, csak annak aranyból az út
S én egy szívdobbanással
Keresem még, ti is keressétek,

S talán megtaláljuk!

Szeretnék egyszerűen haza érni csak,
Megcsókolni a kezet, mely várt
S szeretni vele, ahogy mással nem lehet,
Neki adni szívem nyíló csokrát.

Szeretnék ajándékba vinni mindig
Hálámból neki teljesen
S megunhatatlan érte hinni,
Megmutatni, hogy foltozza be hegem.

Szeretnék róla írni, hogy létezik,
Hogy lángok őrzője velem
Kócosan nézni, ahogy engem melegít,
S elmondani, tőle lüktet a szerelem.

Szeretnék csupán boldog lenni,
Tisztán az élet oltárához hívni
Megmutatni, hogy tőle vannak a csodák,
Hogy megtanultam benne bízni.

Szeretnék szerelmes lenni úja,
Megmutatni, hogy mennyi kimaradt szívverésem
Éleszti a semmiből belém vissza,
Hogy Ő minden életes értelmem.

Szeretnék, s megcsalnám hű szeretőmet,
A magányt, a szomorút s hervatagot
Szeretném, mire bekopog az ünnep,
Szeretnék végre közös karácsonyt.

Mintha tág horizontra vinne,
És szelíd mélységekbe
Kéken, mint két drága fény,
Benne az élet érett képe.

Mintha bennük engem vinnél,
Betakar, majd magamra hagy
Mintha én a part, Te a víz s még
Két különleges, megtalált smaragd.

Csillog rejtélye, szemeid szabad
Égboltra hasonlít
S mégis, nagy óceán marad,
Mely őrzi halait.

Kell néha egy üres pázsit,
Ez a ritka melankólikus elvonulás
Merengni csak a föld kitúrt buckáin,
A napnak átfutó sugarán.

A táj egyik sarkos részén állni,
Mint vállra szállt kis madár
Vagy csak egy őz szemével látni,
S hallgatni, hogy lélegzik a világ.

Kis óráim néhány maradványai,
Most ebbe merülnek
Itt nem kell semmit kalapálni,
Csak a határtalan messzi lüktet.

Óráim, mint a sivatag,
Végtelen ismeretlenbe futnak
A nap sárgásra olvad,
S neki pihen egy dombnak.