CsJ

Mit összefonna a lét a fénnyel,

A lélek és mi szép 

Egy erő húzza ketté, mert éhe,

És ezért ölni kész!

A mesterség csak az élet, értve élve,

Mit az ösztön akar nyugtalan 

Csak tisztán megérintve,

Mit a szív is magában dobban.

Ha ártó árnyak nőtte felhők,

A létbe körbe jönnek 

Azt ne feledjétek, a hamis erő,

Mi magát állítja melléd őrnek!

Az én, ha ért, a tudat, ha tud,

Épp elég-e világba, ha másról

S nem védi meg saját arcunk,

Ha tudsz efféle bukásról.

Hogy a saját tengerébe dönti 

Saját népét a hajós

Ellenük, ha kész vagy törni,

Harcod a saját igazsàgod!

Hallom s már nem riasztanak

Énekek, lerohant, éles dalok

Szónokok nyelvi tornája,

Én mégsem szólok, vagyok.

Teríted a sort, de mit sem tudsz,

Hangos gránátok szavaid

Ejj Padre, micsoda fixus,

Egyre szegényebb lelki fókusz.

Irományok, tévhitek rám vető hosszban,

Magára omló lelki templomokbam

A tudatlanság önzése ömlik,

Fikciók negyvenhat sorban.

Más hátára ne vesd ily faragottan,

Mit a keret sem kerít körbe már 

A lélek hangja halk s szótlan,

Emberi szívvel írd alá!

Nevessen, kinek úgy jó,

De nem tanít, gúnyra kel, csak felvonul,

Mint egy hangos, harci rádió,

Tudod, ma egy levélben vagyunk.

Ma engem nyit a kéz,

Ma engem nevet, ki úgy akar,

De ha egyszer megfordul a szél,

Mit tudod te milyen, ha tépdes, lehadar...

Ha a lét kemény könyvet köt,

Mibe úgy írnak meg, mint sem vagy igazán

Talán törnéd az osztókört,

Melynél annyi hamis szó zabál...

Nem tudják, vagy tudják sokan azt,

Mint tudják, nem tudom!

Sározzák az igazságom,

Becsmérlik pulzusom.

Ki szeret vagy nem szimpatizál,

E kettőből érzem magam.

Bár megírhatnám a szerelem orgazmusát,

Nem törődve ma sehonnani szavakkal.

Ó, de a szavak! Miféle ring és gála!

Közzétett késztetés!

Nehéz fillér, tört szentség,

Éles szegek, lehulló fényesség.