CGirl's

CriticalGirl•  2013. február 15. 22:42

Hidegek éjszakája

Csillagos eget nézve,
a hideg kövön állva,
a fújó, hűvös széllel
egész éjjel... gondolom,
soha fel nem foghatom,
de csak RÁD vártam...
mostmár ezt is mondhatom


//2008.

 

CriticalGirl•  2013. január 18. 17:12

Lapok

Leültem olvasni. A tökéletes hangulat, a tökéletes időpont. Van kedvem, és időm is hozzá. Csend van és nyugalom. Arról már nem is beszélve, hogy ez a könyv zseniális! Még csak egy részt olvastam el belőle, de imádom! Az egyetlen dolog, ami ennyire le tud kötni mostanában. Rég olvastam ilyen jót! A szereplőkkel való azonosulás egyszerű, a szituáció életszerű, a képfestés részletes, de nem unalmas. Nem is lehetne jobb.

A mellettem gőzölgő tea is egy eszköz. Imádok úgy olvasni, hogy közben teázom. Főleg, mert ilyenkor észreveszem, mennyire sok időt töltök az olvasással. Mikor azt hiszem, túl gyorsan iszom a teát, de azért felemelem a bögrét, hogy igyak, mert inni fontos - napi 2 liter a minimum - rá kell, hogy jöjjek, hogy a teám, ami az előbb még biztos, hogy gőzölgött, már teljesen lehűlt. Az oldalszám is egy százassal több, mint az előbb. Gyanús, hogy megint magával rántott egy könyv.

És még valami. A takaró. Tea, pléd és könyv. Ez a három dolog kell. Na meg persze a csend, de most minden adott. Épp csak az akvárium levegőztetője sistereg halkan - megint rossz szögben van beállítva. De azt az egy szem algaevő halat meg igazán nem zavarja. Kéne neki egy pár, mert a levegőbuborékok nem igazán teszik boldogabbá, vagy kiegyensúlyozottabbá. Majd veszek neki egyet, csak most olyan hideg van, a halak meg borzasztó drágák.

Nem csak a piacon, ahol a tábla álltja: ÉLŐ HAL SZELETELVE KAPHATÓ! Az élet morbid játékot űz az emberrel, ha társat szeretne a szerencsétlen barátjának. Mindig csak az előkészített, filézett, fagyasztott áru. Ha valami rendeset akarunk, irány az állatkereskedés - a kislány is így vett nyuszit a kígyójának - vacsorára.  Na mindegy. Enni eszik ez a dög magától, persze csak nem eleget. Az üvegen már alig látok át, csak a kis kerek vákuumszáj látszik. Nem túl hatékony ez a dög. De majd veszek neki valami másik halat is, mert már olyan rég kihalt mellőle a többi. Szar lehet.

A fotel, amin ülök kényelmesen felveszi testem formáját. 

154 oldal az egész, de imádom. Pedig alig tartok a 14.-nél. A lényeg, hogy most újra belesüppedek. Már az első pár sor visszaránt abba a miliőbe, amiben olyan szívesen élnék. Mint egy tündérmese, egy gyermekkori álom - hercegnő a kastélyban, királyfi a lovon vágtat, míg a sárkány hat fejét leüti a hétből, aztán hagyja, hogy elvérezzen, mert emberségből, nem akarja megölni. Majd, amikor jön ki hercegnőjével oldalán - majd megmutatja, mekkora hős, miközben az a szerencsétlen behúzott farokkal fekszik a vár előtt és csendben rázza a hideg fehérre vált testét.

Már az első két sor visszaadja a gyerekkorom, beleránt egy tinitörténetbe, megmutatja a tökéletes élet mintáját, krimizuhatagot szór elém, miközben kötögetek.

- Na szia Zoli! Azért hívlak, mert beszéltem az emberrel. Megvan már, hogy mit kell stolicázni...

Hogy dőlne össze az az épület!

 

CriticalGirl•  2012. december 27. 15:42

A tökéletes nap

Már, amikor felkeltem, tudtam hogy ez a nap különleges. Tudtam, mert egész este azon rágódtam, hogy mit teszek ma. Nem aludhattam egy-két óránál többet. Csak forgolódtam, mintha az megoldás lenne. Az eszem valahol messze járt. Elterveztem az egészet. Talán nem ártott volna, nem tövig rágni az összes körmöm, meg az is jó hatással lett volna rám, ha alszom valamit - legalább nem lenne ez az ötszáz karika a szemem alatt, de mindegy. 

Amikor a tükör elé léptem, kitört belőlem a nevetés. Aztán egyből eszembe jutott, hogy mire is készülök. A gyomromba olyan görcs szökött, hogy azt hittem mentem elhányom magam. 

Gyorsan arcot mostam - tökéletesen időben voltam, “jól indul a nap”. Amíg testemre engedtem a hűsítő vizet, egy kicsit kikapcsoltam. Kezemet végighúztam bőrömön “mégiscsak jó volt valamire ez a sok idegeskedés”. Az utóbbi hetekben egy falat sem ment le a torkomon, vagy csak kínkeservesen. Hasam lapos volt és feszes. Hátamra tapadó hajam is selymes volt, s a sampon illata is csak dobott a kedvemen.
 

A hajápoló után jöhetett a hajszárító és végül lágyan hullámos fürtjeim puhán arcom köré omlottak. Egy halvány smink még és már kész is voltam, pedig még simán volt húsz percem. Kaját nem raktam be, ellenben egy rakat rágó került a zsebembe - biztosra kell menni. Még teát is volt időm főzni, mindenem elpakoltam, cipőmet felvettem, kabát, sál sapka, kesztyű.

Mikor a kulcsot elfordítottam a zárban, már nem voltam ideges. Ez az én napom!

Ugyan hűvös volt, de nem zavart. “Tökéletes” - gondoltam, mikor megláttam a nap első sugarait felbukkanni a deres fák lombjai között rejtőző domb mögött. Még egy-két madár is előkerült valahonnan. Magabiztos lépéseim belesimultak a környezetbe.

Ahogy én is…

Amikor kis híján elestem a jégen. Egy gyors “bazdmeg” után már hangosan nevettem. Néha tényleg őrültnek néznek az emberek.
 

A terv egyszerű volt. Odamenni és közölni vele, amit gondolok. Nem várni semmit, csak megmondani és… kicsit mégiscsak várni a csodát.Már csak egy óra volt a nagy pillanatig. Tulajdonképpen nem tudtam magamról. Az óra a falon kínosan gyorsan rohant és közben mégis olyan lassan kullogott, hogy nem tudtam, hogy előbb elájulok, vagy előtte még kidobom a taccsot. A világ forgott velem, az arcom tiszta vörös volt és közben egész sápadt is.

Padlót fogtam.
Mikor eljött az idő, elfoglaltam jól megszokott pozíciómat. A táskám a lábamnál hevert. Gyorsan kikaptam belőle egy papírt, amivel babrálhatok. Egy sor programkód volt. Egy szót sem értettem belőle. Nem azért, mert nem értek ahhoz, amit csinálok, csupán azt sem tudtam betűket látok-e számokkal, vagy holmi hieroglifákat. Felőlem pornólap is lehetett volna, vagy a Biblia. Nem számított.

Mikor fellestem a papírjaim közül, ő épp letette közel hozzám a táskáját és várt. No nem feltétlen rám, de amikor meglátott, elmosolyodott és kék szemeivel igézni kezdett. Leengedtem a kezemben lévő papírokat, lenyeltem a torkomban lévő gombócot, hagytam, hogy arcom teljesen vörösbe boruljon és odaléptem.

A kezeim úgy remegtek, hogy a papírok benne egyedi zenét játszottak, és hogy hogyan maradtam a lábamon, az rejtély. Mert azok is nyárfalevél módjára reszkettek. 

Még egy utolsó nagy levegő és TESSÉK!

- Szia! - próbáltam valami mosolyszerűt erőltetni az arcomra. Neki bezzeg könnyen ment az őszinte mosolygás.

- Szia! - hajolt oda két puszira.

- Tudom, hogy furcsa ez az egész - kezdtem - és én igazából szörnyű vagyok az ilyen helyzetek kezelésében, de muszáj egy légtérben tartózkodnunk és nem tudom, hogy te hogy vagy ezzel… de… - itt a halvány rózsaszín átváltott égő vörösbe - tudom, hogy nem nagyon beszélgetünk… vagy igazából semennyire. és igazából nem tudom, mit gondolsz rólam, meg nagyjából semmit sem tudok rólad, csak azt tudom, hogy amikor ott ülünk bent, mindig óriási szemekkel nézel, és amikor beszélünk, mindig elterül egy olyan furcsa, de egyébként aranyos mosoly az arcodon. Nem tudok rólad semmit, csak csupa olyat, amit nem is tudok, csak hallottam.. és azok meg pont nagyon nem vonzóak… sőt igazából tökéletesen ellenszenvet ébresztenek bennem… drog, meg flegmaság… és ezen kívül tényleg csak annyit tudok, hogy az illatod valami borzasztóan jó, és a szemeid olyan kékek, mint az ég a vihar előtt. És azt is tudom még persze, hogy szereted játszani a faszagyereket és szereted húzni az agyam. és tudom, hogy ilyenkor mindig elterül az a mosoly az arcodon, amit annyira nem értek, hogy az már-már őrjítő és tudom, hogy mindez nem számít. Csak gondoltam elmondom, hogy én szívesen beszélgetnék veled, meg úgy meg is ismernélek, mert mint mondtam, egyáltalán nem ismerlek és tudom, hogy sokszor nehéz esetnek tűnök, de igazából nem jégből van a szívem és tényleg! vannak érzéseim és nem vagyok meghódíthatatlan. Az lehet, hogy az igényeim nagyok, de nem teljesíthetetlenek és, ha nem vagy nagyon gyökér, akkor valószínűleg le is mondok a legtöbbről…

Hát… Ennyi - haraptam ajkamba - szóval, ha van kedved… beszélgethetnénk.


Arcára valami mosolyszerű ült, valami teljesen újféle, ajkát résnyire nyitotta, zavartan rám emelte óriási szemeit és azt mondta “”, majd lesajnálón és értetlenül felhúzta egyik szemöldökét és lelépett.

CriticalGirl•  2012. december 24. 17:30

Ez a helyzet.

Szép nagy betűkkel ott virít a blogom kellős közepén.
s z a r f l e s s
Meg a fejemben is ott van. Kis betűvel, naggyal, caps lockkal, dőlt betűvel, vastagon, kiskapitálisként, Times New Romannal és Ariallal is. Aláhúzva. Sokszor.
Szent Este van. Rohadtul leszarom, mert nem vagyok vallásos. Nem szeretem a vásárlást, és a plafonra mászok a műmájer gesztusoktól, az ömlengő barátoktól és az egész csiricsáré, felesleges majomkodástól.
Egy dolgot szeretek benne. Amikor körbeálljuk a fát, amit együtt díszítettünk és együtt énekel a család, és mindenki egy picit boldog. Egy picit nyugodt. Egy picit gyerek.
Régen az egész cécóért rajongtam. Ma már jobban leköt, ha feltakaríthatom a házat, mint ha el kell mennem vásárolni. Pedig adni szeretek. Csomagolni is utálok, és takarítani is, a főzés sem az én asztalom, és a díszítésnél mindig összetörök valamit. Idén már nincs erőm plusz gesztusokra. 
Az ajándékokat előre becsomagoltam. Még csak két nap telt el azóta, hogy elvágta a kezemet a papír, de már nem tudom melyikben kié van. Egy kis nehezítés. Majd rájövök. A házat végignyaltam, mert ugyan beteg vagyok, de azért eléggé unatkozom, és anyám is beteg és ő ne takarítson, hanem gyógyuljon meg. Bazira unatkozom. Ennyire nem szoktam. És igen. Rohadtul mocsok hangulatom van.

Már vagy négy órája kitaláltam, hogy legalább megnézem, hogy milyenek a jegyeim, de még nem vettem rá magam, hogy a hülye neptun rendszerű e-naplóval leálljak vitázni.
Valami nagyon lehúz. Már mindenféle zenét hallgattam, de semmi sem segít. Meg az sem, hogy egy rakat kaja van a házban, nekem meg napok óta semmi étvágyam, sőt rosszul vagyok, de azért mégis egyek abból a bejgliből, mert minek sütötte különben nővérem.
Mondjuk a választ én se tudom. Minek sütött le tíz rúd bejglit az amúgy is eszméletlen sok süti mellé, pláne, mert három nap múlva jönnek nagyszüleim és hoznak még háromszor ennyit. Tényleg fontos, hogy még süssünk ilyet, meg olyat, bár a szülinapi tortám sem fogyott még el. Nembaj, azért csak egyek, max kihányom. Tényleg arra vágyom, hogy az amúgy is szar gyomromat még több felesleges és egyébként is émelyítően cukros kajával tömjem tele és még tovább.

Egyedül vagyok. Mert akárki, akármit mond, hogy mennyire szeret, én mégis csak itt ülök a szobámban és depizek, mert szar a kedvem, mert… Ja. Egyedül vagyok.
Így karácsonykor amúgy is mindig rám tör, hogy szerelmes vagyok, pedig közben rohadtul nem. Csak egyedül vagyok és ugyan szeretnék szerelmes lenni, meg boldog, de nem vagyok. Nem érzem magam teljesnek, egészségesnek, vagy kiegyensúlyozottnak. Pláne, ha még egy ovisként viselkedő srác hülyeségeivel is küzdenem kell. Elég szarul viselem egyébként, ha valakinek nincs jobb dolga, mint velem játszadozni.
Ha játszani akar, akkor mondja azt. Velem lehet, csak akkor ő fog megsérülni, mert játszópajtikkal nem jövök össze. De ha meg csak simán játszadozni próbál velem, akkor amint szembe találom magam vele, vagy felképelem, vagy nagyon elküldöm a picsába. Mindegy, hogy melyik, mert neki lesz megalázó.
Ha egy lány megüti egy iskola előtt úgy, hogy megszédül, akkor azért, ha meg leoltom, akkor meg azért.
Amúgy pont leszarom az egészet, csak ennyire unatkozom. Hogy nem tudok mással foglalkozni. Tudom, hogy hülyeség. Amikor van valami elfoglaltságom, rohadtul nem érdekel az egész. De most meg itt ülök a szobámban és nem tudok mit csinálni. 
Hiányoznak a régi barátok. Hiányzik, hogy legyen egy bátyám, hogy legyen egy barátom, hogy legyen egy szerelmem, hogy legyen egy játszópajtásom… Hiányzik a régi életem.

Júliustól úgy is az egész eltűnik. Vége lesz és én rohadtul félek.
Szeretnék erős lenni, meg bátor, de közben úgy félek, mint még soha. Itt kell hagynom mindent, amit amúgy már nagyon várok. A sok gyökeret, meg a látszatbarátságokat, de mindeközben itt kell hagynom a családom és az igazi barátimat is. Itt kell hagynom az életem, és egy teljesen újat kell kezdenem egy ismeretlen helyen. Nem tudom, hogy elég nagy vagyok-e már hozzá, vagy hogy elég erős-e, csak azt tudom, hogy még egy éve sincs, hogy megvan a tetoválásom, és hogy dolgoztam.

Félek elmenni. 
Nagybetűkkel félek.

FÉLEK - így a pontos.

CriticalGirl•  2012. december 2. 17:09

Gratulálok

 

Amint kiléptem az iskola kapuján megcsapott valami isteni, frissítő illat. Igazából benzinszag volt, de nem számított. Kijutottam. Péntek. Pihi.
Valójában nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, csak hagytam, hogy átjárja testemet a tüdőmbe tóduló mérgező gáz. Pár lépéssel odább egy kisebb csoport ácsorgott. Kis, fehér, bűzölgő rudacska kezeikben, élvezettel szívogatták a függőség első lépcsőfokából faragott fegyvert, amit élével – leginkább – önmaguk felé fordítottak.

Szívem szerint odaléptem volna és kitéptem volna a kezükből egytől egyig. Hazudok… magamnak is. Én is oda akartam menni, rá akartam gyújtani. Nem tettem, pedig voltak ilyen napok, hogy a fáradtság vette át az irányítást elgyengült testemen és ilyenkor már minden mindegy volt. Rombolni akartam – legtöbbször magamat, s mégis inkább valami mást ért el öklöm, vagy csak szimplán a szavaimmal tettem visszafordíthatatlan károkat. Megesik. Mondjuk legalább sosem gyújtottam rá.

Mikor hazazuhantam, összekotortam valami tegnapi maradékot. Be a mikróba. A halk zúgás lassan bekúszott a fejembe és rezgésbe hozta szerveim. De nem esett jól a vibrálás. Ilyenkor semmi sem jó. Még mielőtt fogtam volna, és földhöz vágtam volna a gépet, nagy levegőt vettem, lenyeltem a kitörni készülő haragot, ordítást és talán valami könnyszerű szenvedést is és töltöttem egy pohár vizet. Kést, villát vettem elő. A fiókban hangosan zörrentek össze hirtelen mozdulataimtól az evőeszközök. Megriadtak.
Három, Kettő, Egy… Mielőtt megszólalhatott volna az az idegesítő csipogás, feltéptem a mikró ajtaját, s kirántottam belőle a tányért. A forró kaja a kezemre fröccsent és én egy hangos káromkodás közepette levágtam az asztalra a tányért.

A kutya halkan nyüszíteni kezdett a sarokban. Csendesen elsomfordált az ajtóba – bánatosan nézett rám – majdnem meglágyította a szívem. Kiengedtem, ő elrohant.

Kés, villa a kézbe, tányér szintúgy, ledobtam magam a tv elé a fotelbe, mellettem már halkan berregett gépemben a winchester – az egyetlen, ami tényleg képes egy kis mosolyt csalni az arcomra egy-egy rossz napon.
A böngészőben felvillant a facebook – a „közösségi” oldal… és a tumblr – ami sokkal inkább egy közösséget formáló mikroblog rendszer. Informatikusnak készülök.

Idegesítő, értelmetlen baromságokkal volt tele a falam.  – Itt mindenki mindent elhisz? Birkák születnek ma már csak?
Idegesen bezártam az oldalt, közben bekapcsoltam a tv-t és kerestem valami jelentéktelent. Találtam is egy agyzsibbasztásra tökéletesen alkalmas sorozatot. Őszintén szólva nem tudnám megmondani, mi volt az, miről szólt, kik voltak benne. Ha nem ma élnék, megkockáztatnám, hogy akár fekete-fehér is lehetett volna. Ma már nincsenek ilyenek…

A tumblr-ön végiggörgetve meglestem, miket írtak mások, amíg nem voltam ott. Péntek, vagy pornó-péntek, ahogy itt emlegetjük.
Okkal kapta ezt a nevet a nap. Az iskola, munka végeztével az emberek a hétvégét megünnepelendő mindenféle erotikus, vagy csupán vadul – már-már gusztustalanul – kiéhezett szex-jelenetekkel bombázták blogjukat. Mindenkiből kitört ilyenkor az állat. Sokszor negatív értelemben is.
Ekkortájt megnőtt a gyűlölködő anonim üzenetek száma, ahogy a pengék és egyéb véres képeké is. Általában fogtam magam és végigrágtam, melyek mögött van valós félelem, fájdalom, s fordítottam rájuk egy kis időt. De ez egy ilyen nap volt… Nem érdekelt.

Néhol díszelgett egy-egy sötétebb folt a nappali falán. Egykor pókok, szúnyogok, vagy legyek voltak. Mára már mintegy tapétaként vannak jelen a nappali és a legtöbb közös tér falain. Vállmagasságban volt a zöme, és a megmászásra alkalmas bútorok felett is; egész a plafonig húzódtak a foltok.

A kaja kihűlt mellettem a tányéron. A gyomromban kavargó érzelmek és undor legyőzték az éhséget. Egy falat sem ment le a torkomon. A család többi tagja munkában, vagy iskolában volt. Felkaptam a jegyzetfüzetem, a tolltartóm, besüllyesztettem a táskámba a Pilinszky kötet mellé. Kabát fel, cipő a lábon. Lámpa le, ajtó be.
A kulcs felháborodottan fordult túl gyorsan mozgó kezemben. Szinte elrohantam. A kapu rozsdásodó zárja csak jobban feldühített. Nem akartam ott lenni és egy ilyen semmiség tartott mégis vissza.

A sötétedő utcák valahogy megnyugtattak. Nem féltem. Fél hét felé járhatott, az idő hűlni kezdett, s gyors lépteim valamilyen törtető királynővé varázsoltak. Sem a hideg, sem a veszélyes környék nem gátolt. Mögöttem elsuhant egy autó – épp időben léptem fel a járdára. Nem számít, hogy mikor leléptem még sehol sem volt. Erre ez megszokott.

Az emberek maguk elé meredve caplattak hazafelé a munkából. Csak a kocsmából szűrődött ki némi keserű öröm, némi nyugtalan nevetés és bizonytalan békeszerű feszültség.
Az ablakon bepillantva megláttam tanárom. Neki sem könnyű. Ahogy eltűnt szájában a színtelen folyadék, lecsapta a poharat az asztalra. Arca eltorzult, kirohant belőle egy sóhaj, majd elcsendesedett. Törzsvendég volt. Ilyenek ezek a péntekek.

Szeretem nézni az embereket. Valahol olyan vicces. Nem volt jellemző, hogy megnézzünk másokat – nem is illendő, mint tudjuk -, de én szeretek a szemükbe nézni és mosolyogni. Persze nem ilyenkor…

A korzóra leérve felsétáltam a töltésre. Körülnéztem. Még nem volt meg a békém. Talán rossz irányba indultam. Sosem a korzó volt az alkalmas hely, ha az ember csendre és megnyugvásra vágyott. Sem ihletet, sem izgalmat nem adott… talán inkább csak csalódottságot.

A sétány kavicsai közt botorkálva nézelődtem némi ihletforrás után, mikor megláttam egy csapat 13 éves kislányt rövidszoknyában, kimaszkolt, élettelen arccal, üres, alkoholba fojtott tekintettel. A földön vergődött egyikük hisztérikusan nevetve. Kezéből épp egy – barátnőnek éppen nem mondható – csitri csavarta ki a vodkásüveget. Mellesleg valami márkátlan szemét volt. Mondjuk… kár is beléjük. Az a másik is meghúzta az üveget, az kiürült, s a kislány eldobta azt a Duna felé. A részegségtől és az egészségtelen fogyókúráktól gyenge kézből az üveg kibicsaklott és a sétány betonpárkányán ripityára tört. Legalább 10 centit repülhetett.
A földön fekvőt ekkor épp felsegítette egy fiú. Tizenhat éves lehetett – biztos, hogy nem több. A lány alkoholtól bűzös szája megközelítette – a fiú arca eltorzult, leültette a lányt, aki amint érezte a stabil betont maga alatt hátrafordult a Duna és a lejtől felé és testén végigfutott egy undorító görcs.
Miután terhe kirohant belőle, visszafordult, felült. A fiú mellé ült, átkarolta, s mindketten elcsendesedtek.
Barinője ekkor a földre zuhant és heves rángatózásba kezdett teste – később megtudtam, több csontja is eltört. A barátnak közel sem mondható felelősségtől duzzadó tinitábor csak állt, s nem tudta, mit kezdjen a helyzettel.

Eközben a hirtelen kezembe került telefonom kijelzőjén megjelent a 104-es szám és már mondtam is, hogy hova és miért jöjjenek. Odaléptem a társasághoz, helyet csináltam. Pulóver került a lány feje alá, stabil oldalfekvés. A test megállt.
Az óvodás-kör még mindig csak pislogott. Kivéve az a fiú. Övé volt a pulóver. Hozott a közeli étteremből egy üveg vizet (fél litert 700Ft-ért). A mentő szirénája kicsit felrázta a társaságot. Elfutottak.

Gratulálok

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom