Crage blogja

Öröktől való a vágy, mi lelkemben ébred, testet kínnal gyötör

Szív, s ész egymást fedve, folyton csak pöröl.

Hallgatni a szóra, mely óvva int, ezt bíz nem lehet

Vagy a szív hangjára, mely epedésével szinte eltemet?

Két út ez, hogyan lészen itt tovább, ó sors te ősz hajú vén

Mint lassan akárcsak én

Ajkad néma, hangod felém nem kiállt.

Engedj most makacs hallgatásodon, hisz lelkem már sok csatát kiállt!

Repültem általad, messze az égbe, s hittem, hogy megértem végre

Elérve álmomnak mezejét, boldogságot kapva.

Mindent, mely fájó magára hagyva.

Szálltam alá már, Sztüx folyó partjára, a révészre várva, miként bolyongó árva!

Hisz hittem, összedőlt örömöm vára, oly nagy volt vámodnak ára!

Lelkemet magába temetve, minden szépet ezáltal, végleg el feledve.

Ám hoztál rám, új holdat, napot, véle eget, s csillagot.

Most mit végzel felőlem, ne takard a jövőm, tovább el előlem?!

Mint vándor elől az utat, melyet köd takar.

S e kérdésre a választ mond hamar.

Hihetem szívem vágyát, mely a szerelemnek érzését kívánja, hangosan kiáltva, hisz a hűség próbáját mindig kiállta?

Netán elveszett már a jövő, s véle a fény is, melyben elveszek, meglehet én is?

Ha bizalmam heve csügged is, irgalmad kegyét még hiszem

S ha megesik rajtad nehéz szíved, hírét messze el viszem!

A szellőknek szárnyán, felröppentem az égre, hogy hirdesse végre, lelkem mily boldogság érte!

Negyedik rész

Ha az élet, mely néha oly sorsot szán nekünk, mely messze visz, az ismeretlen távolba, s itt kell hagynunk mindent mi kedves lelkünknek, mi bennünk él, s talán mi magunk vagyunk, akkor tehetünk bár mit is? Szembe állhatunk karmánkkal, hogy a „végén” fájdalmas leckét adjon nekünk. Ki tudja ezt, s vajon tehetjük, hogy elhagyjuk, kiről hisszük, hogy lelkünk része, vagy ha ő akar menni elengedhetjük, mondjon ajaka bár mily kegyetlen szó is.....!

  Az alkonyat tovaszállt, hogy átadva helyét a sötétség uralkodjon a tájon. A tenger hullámai álomba merülve nyugodtan pihentek atyjuk keblén, így a pajkos hullámok elültek, akárcsak a vad szél. Hangos moraj járta be a tájat, ahogy a sós víz a sziklafalnak csapódva visszahullt medrébe. A hold ezüst korongként világolt az égen, elárasztva a tengerpartot, s a magasba szökő sziklafalakat fényével. A meredek falak tetején buja erdő virágzott, előre nyomulva egész a fehéres kövek széléig. A sötétzöld füvet már meghintette az éjjel szomorú könnyeivel, mik ott gyöngyöztek a vastag szálak hegyén. Dranok egy sziklaormon állva figyelte a kietlen tengert, ahogy lustán elterülve játszik a hold, s véle a csillagok fényével. Lágy szövésű fehér tógájával kacérkodott a néha életre kapó szellő, megemelve széleit csalta magával. Miként Ithusz-ra várt, gondolatai nem tudtak elszakadni kedvesétől, s hogy valami mód enyhítse ama gyötrelmes vágyódást, mely hiánya által ébredt benne, szinte fennhangon formálta szavait. „Ismét nem vagy itt, s tán nem is leszel, ám még is ábrándozom róla, hogy igen és füledbe súghatnám szavaim, bár tudom, hogy ama édes érzéshez, melyet irántad érzek, képtelen gyarló ajkam oly mondatot lelni, mi vallani tudna ama csodás vágyról, mivel feléd haladok! Mikor éjjel ámulóm az eget, s a temérdek csillagot, tudom, hogy pillantásom e végtelen mezőn nem lelhet tündöklőbb ékszert tekintetednél, hisz szemeidnél nem létezik számomra ragyogóbb csillag, s bájos fényében elveszek egészen, némám ámulva eme varázst! Mikor magányomba suttogva kiejtem drága neved, mely visszhangot verve harsog lelkemben: Akeme!, szívem elszorul, ajkam megremeg, mintha éreznem édes ízét csókodnak, s sóhajom, mely szívemből tőr elő, mondja el a vágyat, mely heroldja én ábrándomnak! Ó drága tenmagad! gyönyörű lényed, minden mi te vagy oly kincs nekem, melyhez fel nem érhet gyarló létem, s szinte fájdalommal kérdezem minduntalan a választ várva, hogy én, ki érdemtelen, hogyan lehetnék hát oly érdemre érdemes, mivel kiérdemlem, földi létem legnagyobb ajándékát, melyet sorsom csak adhat: SZERELMED! Epekedve lesem a napot, mivel megtérsz hozzám, s háborgó lelkem elcsitul, hisz egyedül érintésed az, mely engesztelhet fájdalmamon! Vágyom a percre, mivel karjaim között érezhetlek, hisz nélküled, mind óráknak tűnnek, melyek napokká nőve ki maguk, hónapokká lesznek! Az édes szavakra, mik ama ígéretet váltják valóra, melyek örökre szólnak, s e-képpen hangzanak: Itt vagyok!”

Ithusz- Hittem, hogy itt kel keresselek barátom, ha rád kell nekem találnom.

Dranok- Hát mond, igaz vala a hír, mi rég itt bolyong közöttünk, hogyan nyughatatlan lélek?

Ismersz egész, semmitől nem félek!

Legyen ellenségem élő, vagy holt.

Ha nem győzöm le, hát meghalok, nevemen nem eshet folt!

Ám rettegek a szavaktól egészen, miket nekem kell mondanod!

Hisz a bánathoz köthetsz, s ily csomót, nem lehet többé el oldanod!

Hisz utána kiállt a nappalokkal, minden egyes éjjel!

Kínzó, gyötrő, fájó, forró szenvedéllyel!

Megismertem általa, mily hatalom a vágy s a szerelem.

Hisz bárhová jussak, nélküle helyem sehol nem lelem!

Mert övé vagyok egészen, miként fának a levél.

Szívem egyedül csak érte, senki másért nem él!

Hogyan én néki, s tán még is elhagyja a fát a levél, miként lelkünk halálunkkor eme világot?

Miként holdtölte alakját, vagy méh, a szirmát hullató virágot?

Ithusz- Szívemben a szavakat keresem-kutatom, hisz átérzem bánatod egészen.

Ám félő, hogy vigasz sebedre, itt bizony nem lészen.

Úgy vagyon, hogyan hitted, a reggel fénye, már távol sütötte arcát.

S hidd, ő is vívta, ily kegyetlen harcát!

Miként tenmagad, s ez lészen tán gyógyír lelkednek, mellyel a feledésnem ösvényén haladsz.

S bánatod világában, így tán nem soká maradsz?!

Dranok- Ó én szerencsétlen szenvedő, koldusa e földnek!

A vad csatákban, meg miért nem ölnek?

Hogy vagyon, hogy nem tép szét könyörtelen vihar?

Miként így búcsúzom tőle, hisz testemből, szinte lelkem is kihal!

Elárulva állok itten, az éj felé fordítva arcom.

S ki tudja meddig vívom majd, fájdalmas harcom.

Ithusz- Fájdalmadra nincs vigasz, ám lelj menedéket abban, hogy tudod, mi itt az igazság!

Dranok- Tudom jól, ám még is kínoz eme vigasság!

Mond miféle harcos az, kinek számára megszűnt ama szó, hogy diadal, mert legyőzött egy szem?

Miről hiszi, tudja, hogy szebben tündököl, mint bármely csillag az égbolton fen!

Ithusz- Nagy harcos, s efelől kétséget szívedbe ne vés!

Hisz dárdával kezedben a roham, keserű lesz és epés!

Dranok- Elhagyott, így lészen hát vége, tekintetem emelhetem e még valaha, hálával az égre?

Ithusz- Megszülettünk mi mind, s majd meghalunk egyszer.

S addig megismerünk jót, rosszat, mit átélünk nem egyszer, ezerszer!

Így halandók vagyunk, s ez alól kivétel nincs.

Hidd szavam, fivérem, a megbocsátás, az egyik legnagyobb kincs!

Így kinek birtokába van, eme csodás hatalom.

Gyakorolja, hisz van sajnos reá, számtalan alkalom.

Dranok- Tán egyszer még megélem, hogy nem lesz bennem se vád, avagy bánat, s szabaddá leszek.

Kínnal telve jő majd el e nap tudom, de érte mindent meg teszek!

Ithusz- Hallgasd fivérem, hisz sorsod, már neked is megfújta harsonát!

Menj, s lelj békét, s véle örömet, ha kell ezernyi harcon át!.....

   Ezzel végére értem kis „kirándulásomnak”, hogy úgymond a prózát, és a rímeket összerakjam négy részben. Habár tudom, hogy az archaikus nyelvezet, vagy ahogy itt leginkább előfordul archaikus hangzás nem épp divatos, de számomra az egyik legszebb „zene”, melyet fülem hallhat. Remélem, hogy más is kedvet kap majd hozzá, és ahogy én, kicsit kísérletezni fog..., és persze azt is, ha lesz ilyen, majd megtisztel vele, hogy valami mód üzen, hogy elolvassam, neki hogy sikerült.

Üdvözlettel:Crage

Engedni nehéz, maradnék még, azám.

Hittem, hogy ő immár az én hazám!

Mért kell így elválnunk, sors mond meg, ó miért?

S hogy ez mennyire fáj nekem, engem meg ki ért?

Ily kérdést már a könnyek követik, bánatom szívembe vésve!

Minden bennem maradt szóval megkésve.

Hisz búcsújával elment, s nem tér már vissza!

Így fájdalmam bár mily tiszta, a föld hiába is issza!

Csak egy perc, egy pillanat, amit én kértem.

Hadd lássam, e gyönyörű arcot, amiért, én eddig éltem!

Ám hiába, hisz nem volt számomra se kegyelem, se irgalom, el voltam ítélve!

Temérdek fájdalmas órából büntetésként, számomra kimérve.

S mint törtszárnyú madár, úgy álltam itten.

Hisz bűnöm csupán az volt, hogy szerelmembe hittem!

Ami jön fogad, ami megy engedd.

Így mondák, s szíved soká nem szenved!

Elszáll felőled hamar a bánat, magára hagyva

Ezzel temérdek boldog évet, lelkednek adva!

Bár hinni ezt nehéz, de jő tán még egy gyönyörű pirkadat.

S véle egy angyal, ki itt marad.....

Hidara veresége

    Hidara keze nyugodtan pihent a katana markolatán. A hirtelen rátörő adrenalin elült testében, és légzése nyugodttá, egyenletessé vált, ahogy a félkörben előtte álló három férfit figyelte.
A halálra úgy gondolt, mint vendégre. Lehet, csak most indult útnak, ám az is megeshet, hogy már a küszöbön áll, porlepte ruhában. Így vagy úgy, de egyszer megérkezik. Nem volt benne félelem, nem siettette, ám nem is kerülte. Mestere Diodosi sensei, már egész fiatal éveitől tanította, az elkerülhetetlen vég, helyes szemléletére. Ám egy beszélgetés élénkebben élt benne, mint, a hasonlóak, mellyel a megfelelő ösvényre akarta terelni felfogását.
- Gondolkodtál vereségeden Hidara?- töltötte be a szigorú kérdés, az üres dojot- felelj!
- Igen sensei. Nem tudom legyőzni őt.- válaszolt a fiú lehajtott fejjel, szégyentől vörös arccal, és dühtől ökölbe szorított kézzel.
- Mitől félsz, a vereségtől, vagy a szégyentől, mely a legyőzöttekké?
- Jászú-tól, képtelen vagyok megmozdulni, mikor rám ront.- Diodosi arcvonásai, melyek a kötelesség hosszú, nehéz évei alatt megszilárdultak, a feleletre megenyhültek. Szigorú pillantása, szinte a fiú lelkébe hatolt, s tudta, hogy mily harcot vív elméje, lelkével. Ismerte jól az érzést, melyet magának is le kellet győznie.
- Hidara- szólította meg a gyermeket, de már hangja nem a mesteré volt, ki tanítványához szól, inkább az apáé, ki szeretett fiához beszél- attól félsz, hogy elveszted, mi sosem lehet tiéd.- Hidara a beszélgetés alkalmával, most először nézett bálványozott mesterére. Könnyei végig folytak arcán, a szégyen jeleként, miért tanítójának ismét végig kellett néznie, becstelen bukását.- Te az életed félted, és a boken-net féled, nem Jászú erejét!- a fiú mellkasa megemelkedett, hevesen közbe akart vágni. Ám a tiltakozás benne maradt, tudta, hogy még kiváltságos helyzete sem engedi meg, hogy sértőn mestere szavába vágjon.- Jászú, csak dühösen vagdalkozik- miközben alig láthatóan megemelte fejét, hogy tanítványa válaszolhat, halvány mosoly futott át ajkán, az előbbi kirohanás láttán. Tudta, hogy egyetlen tanítvány sem merte volna így kimutatni érzelmeit, ám Hidara más volt. Meggondolatlan, hirtelen, de minden tettét tiszta szíve vezérelte, és Diodosi szemében, ez bocsánatos bűn volt.
- Nem vagyok gyáva!- Emelte meg durcásan fejét a fiú, és szemében a megbántottság, és a jogosnak vélt bírálat fénye, váltakozva gyúlt ki.
- Tudom.- bólintott a mester, és hangja olyan szelíd lett, amit a harcban edzett kérlelhetetlen jelleme, csak engedni bírt- itt nem a tudatos bátorságról, vagy félelemről beszélek.
- Félek sensei, most még inkább nem értelek.
- Gyere ide Hidara.- mutatott maga elé a mester. A fiú felállt, és két lépésre meghajolt mestere előtt, majd leült seisaba.- Mikor Jászú-val kiálltál,- folytatta Diodosi, ahogy tanítványa, kíváncsi tekintetét ismét ráemelte- tudatosan voltál bátor. Ám tudtodon kívül, félelemmel volt tele lelked.
- Hogyan?
- Mikor Jászú támadott, nem gondolkodott, csak dühösen előre lendült, hogy levágjon. Téged viszont a gondolatok tettek tétlenné.- kis szünetet tartott, hogy tanítványa elgondolkozzon az elhangzottakon, és felidézhesse vereségét- A párbaj előtt, tested ruganyos volt, mozgásod, és elméd felszabadult. Ám ahogy felvetted a kiinduló pozíciót, tudtodon kívül, elméd kutatni kezdte, hogy a legkiválóbb technikát használd, és a legelső pillanatban eldöntsd a harcot.
- Sensei, én nem gondoltam semmire!- igyekezett minden meggyőződés nélkül védekezni a tanítvány.
- Tudom Hidara, a kényszer, mi lelked űzte mélyebbről fakad, mint hogy azt te megéreznéd. A tudatalatti miből lelkünk minden mélyebb érzése fakad, kényszeríttette, és kötötte le elméd a technikák kiválasztásával. Ezzel tested gátolta az ösztönös mozgásban, mit a végtelen gyakorlással szereztél.
- Hogyan sensei?
- Testünket agyunk irányítja, míg agyunkat elménk, mely lelkünkből ered.
- Eddig értem- bólogatott Hidara, hisz már hallotta nem egyszer az értelem, és test viszonyát, az idősebb szamurájok beszélgetései alkalmával.
- Mind-e mögött a tudatalattink van, mely arra törekszik, hogy testünket, és életünket védje. Ám ezt tudatosan nem érzékeljük, ezt nevezik azok, kik nem avatottak, hogy életösztön. Hosszú évek kitartó munkája szükséges ahhoz, hogy meghalljuk szavát. A harcosnak, Hidara- formálta lassan szavait Diodosi, hogy tanítványa életkorához mérten megértse a szamurájok, egyik legfontosabb tanítását- meg kell szabadulnia a béklyótól, mely tudatosan, és tudat alatt az élethez köti. A szamuráj éli az életet, a régi eszmék szerint szolgál, míg véget nem ér, de nem ragaszkodik hozzá!
- Ezért mondtad sensei, hogy félek, hogy elvesztem azt, ami sosem lehet enyém? Féltem az életem?- Miközben Hidara beszélt, Diodosi szemében büszkeség csillant meg. Büszke volt kis tanítványára, ha szavai súlyát még fel nem foghatta, de a jelentésüket megértette, érettebb társaival ellentétben.- Mit tegyek, hogy lemondhassak életemről, hogy méltó legyek őseimhez?
- Ez jellemtől függő, de mindenkinek nehéz elnyerni ezt a „kegyet” Hidara!- a mester viselkedése, most ismét szertartásos lett- ám amíg a földi dolgok fogva tartanak, addig az élethez való ragaszkodásról, sem tudsz lemondani! Szabadulj meg minden vágytól, mi lelked rabbá teszi, csak azoknak a morális elveknek élj, mit nemes szamuráj őseid hagytak rád. A vágy, boldogtalanságunk legnagyobb forrása! Most menj Hidara,- húzta ki magát Diodosi merev tartással, jelezve tanítványának, hogy erre a napra véget ért számára a tanulás.- nem illik megvárakoztatni urunkat, főleg nem saját fiának.
- Hai sensei.- nyitott tenyereit lerakta maga elé a talajra, úgy hogy ujjai összeérjenek, majd mélyen meghajolt mester előtt, fejével szinte megérintve kézfejét.
- Meghalsz Hidara!
    Kiáltott a középen álló férfi a szamurájra,- aki azonnal magára hagyta emlékeit- és gondolkodás nélkül cselekedett. Hirtelen előre lendült, miközben kirántotta katanáját. A három férfit meglepte a váratlan támadás, és egy pillanatig megmeredtek. Figyelték a szamuráj könnyed, szemmel alig követhető mozgását. Hidara már a középen álló férfi előtt volt, aki csak most emelte kardját a feje fölé, hogy fogadja a támadást. Hiába volt a megkésett mozdulat, mert a szamuráj kardja lecsapott a védtelen fejre, ami kettévált, és az élettelen test hátravágódott. Mozgása, gyors, és töretlen maradt, egy pillanatra sem állt meg, hogy halott ellenfelére nézzen, máris jobbra lépet, miközben a mozgás irányába fordult, és kardja, ismét megmozdult kezében. A mozdulat nem volt, heves, vad erővel teli, épp csak alkarja mozdult, de a balra álló támadója katanája, a precíz vágástól, így is a földre hullt, a nyelet markoló két alkarral együtt. A férfi arcára értetlenség ült ki, ahogy vérző sebeire nézett, miközben a földön fekvő kard megremegett. A hátánál álló támadója előre lendült. Vad kiáltás hagyta el ajkát, a vérszomjas ordítás dühvel, és félelemmel volt tele. Maga mögé Rántotta kardját, és a szamuráj nyaka felé sújtott. Hidara megérezte a támadást, és első áldozata felé, visszalépett, miközben megfordult saját tengelye körül. Most már, õ került, az orvul támadó hátához. Eközben ellensége, képtelen volt visszafogni kardját, és megcsonkított társa nyakára csapott le. Átvágva a kulcscsontot, a tüdőt, egész a szívig. Hidara, vállához emelte katanáját, és egy csapással levágta támadója fejét. A két élettelen test, szinte egyszerre rogyott a földre, és a levágott kezű ellensége testében benne maradt társa fegyvere. A szamuráj légzése, épp olyan nyugodt volt, mint a harc előtt. Minden érzelem nélkül nézett végig áldozatain, de nem volt ismerős számára egyik támadója sem. Tudta, hogy jelentenie kell az esetet, de semmi olyan jellegzetességet nem tudott felfedezni, ami segíthetné, az ilyenkor szokásos vizsgálatot. Bár csak egy rablótámadásnak tűnt, amiről tudta, hogy gyakran megesik, de az egyik támadója a nevén szólította.- Ez nem egy rablás akart lenni,- mondta magának, és lecsapta katanájáról a vért, majd visszatette a hüvelybe.
   Az esti erdőre ismét csend ereszkedett, és az előbbi csata zaja, elült a kopár fák törzsei között. A hold egész valójában mutatkozott az égen, és a felhők, melyek nem rég még eltakarták, útra keltek, az egyre erősödő széllel, mintegy jelezve a közelgő vihart.

Harmadik rész

Miként döntsünk, mikor döntenünk kell, mit válasszunk, ha sorsunk arra „ítél”, hogy választanunk kell. Tehetjük e mindezt kétely nélkül, hisz tudhatjuk, mit „végeztünk”? Csak idővel.....

Licilusz- Jócskán megfogyatkoztunk, a hosszú évek alatt.

Krenox- Temérdek társaink közül, nem sok az ki épségben maradt.

Ha így halad, elfogyunk mi mind, meglátjátok hamar!

Licilusz- Szavaid, bíz nagy igazságot takar.

Ajkainkról nem a jaj szó hangzik, s nem is a félelem.

Hisz ha kell, ügyünkre áldozom egész életem!

Dox- Épp ezért, mi végre ily asszonyi gondolat, hisz még ma itt vagyunk!

S sorsunknak áldozattal, köszönetet írhatunk.

Mert épp úgy, mint Dranok, mi is nagy harcossá váltunk.

Élet, s halál előtt, mindig büszkén megálltunk!

Dranok- Nagyságunk csupán lelkünk nemessége szabhatja meg, minek mércéje a kegyelet.

Dox- Hát mondd, irgalmat osztani ellenségünk között, kardoddal nem lehet?

   A kérdés mindenkiből vidám nevetést csalt elő, s ezzel mintegy elhessegették maguktól, az előbbi beszélgetés árnyait. Mik megbújva körül vették őket, s megkeserítették a gondtalanság édes ízét. Ithusz némán hallgatta társait, s tudta, hogy szavaiknak gyökerei, a valóság földjén kapaszkodik, s a benne rejlő igazság, virágot hozva sarjad, mutatván valóságát. Már jó ideje emésztette a gondolat, s a tudat, hogy a háborút minél előbb be kell fejezni, mert ha tovább csatáznak, elpusztul népe. Feltűnt számára az egyre elnéptelenedő utak, s a megsokasodott emberek, kik gyászt viseltek szeretteik elvesztése miatt. Vád járta át egész lelkét, mely néma, szótlanságba taszította. Elérve annak ama mélységeit, mik a fájó kínok ismeretlenségét tárták fel előtte. Nehézkes sóhajjal emelkedett fel társai közül, s engedve a hívásnak, mi a magánynak szomorú hangján szólította meg, sietve távozott. A víg muzsika dallamai, egyre inkább elhaltak mögötte, miként a tábortüzek fényei, s az egyedüllét, édes karja szinte már átölelte, mikor léptek keltette nesz zavarta meg. Meg sem kellett fordulnia ahhoz, hogy tudja, Dranok kísérte el hívatlan társkén, mintha így szótlan is átérezte volna, ama bánatot, mely elárasztotta érzésével, szívének országát. S uralkodóként tort ült fölötte, diadalát ünnepelvén. Megvárta, míg a férfi beéri, s szinte suttogva tette fel kísértő kérdését.

Ithusz- Mondd fivérem, hogyan végződik eme vértől terhes viadal?

Bukás lesz-e a vége, avagy diadal?

Döntéseimben kétkedek, mi -féle vezér vagyok?

Ha ily sok fivért, atyát, s gyermeket halni hagyok!

Hisz nincs más, csak bánat, fájdalom, s halál!

Pillantásom bárhová tekint, mindig rá talál!

Dranok- Fivérem, én vezérem, már nincs benned hit, ez van itt?

S ez oka, mi ily éji útra vitt?

Hidd szavam, átérzem bánatod, mint ha enyém volna.

Ithusz- Tudom jól, hisz ajkadról hamis hang soha nem szólna.

Dranok- Ám bár hogy is szeretnék, biztató szót nem tudok.

Úgy érzem, a felelet csatájában elbukok.

Hisz miként döntöttünk, arra az idő válaszol, nem én.

Szinte érzem, miként szavaidból, temérdek kétely zúdul most felém.

Ithusz- Így vagyon, hisz a tehetetlenség, irdatlan hegyként áll most itt elém!

De tudd, nemrég még magam is tudtam, vallottam, s hittem.

S tán ez volt oka annak, hogy ily messzire vittem.

Hogy cselekedeteinkkel, éltünkben válunk mi naggyá.

S tetteink által, holtunkban öröklétűvé.

Mit megteszünk, azzá leszünk.

S mi mellett elmegyünk, azzal örökre, mi is elveszünk.

Dranok- Tehát a kétely, hogy néped nem tudod győzelemre vinni, kikezdte hited?

Ithusz- Így igaz, s a félelem árnya lebeg felettem, bár lehet ezt soha nem hitted.

Akár csak én, ám rettegek, ha a jövőre gondolok, hogy vesztesként elbukok!

S a kétely marcangolja lelkem, hogy ezen változtatni, meglehet, nem tudok!

Mert, miként higgyem, a nagy eszméknek melegét, mikor nem látom, hogyan lobadóz annak lángja?!

Dranok- Mondd igaz, s tiszta szóval, szíved reá mennyire vágyna?

Ithusz- Oly határtalan epedéssel, mihez fogható nem volt tán, még idáig soha!

Dranok- Ha így vagyon, hát bíz ujjra, noha!

Reményt vesztve, új hitet meríteni oly nehéz, hogy szinte nem lehet.

Ithusz- Így vagyon, s ezért van az, hogy a kétség szinte eltemet.

Bár figyelmezem minden szavad, nyitott lélekkel egészen.

Ám a hit visszatértét, félem, hogy meg nem élem!

Hisz ha válaszok híján maradok, fájdalommal telve, csupán a kételynek ösvényén haladok!