Nézőművészeti Főiskola - színházkritika

Tasnádi István: Nézőművészeti Főiskola

„Ne nézz ilyen intenzíven!” – hangzik el többször a mondat Szagolnyák tanár úr szájából, amikor Lacit, a tökéletes nézőt próbálja kordában tartani. Egy színházi előadást nem nézhetünk meg csak úgy spontán, ahhoz nekünk is Laci szintjére kell felemelkednünk, mégpedig úgy, hogy elvégezzük a Nézőművészeti Főiskolát Szagolnyák Imrével (Mucsi Zoltán), Vancsók Márióval (Scherer Péter) és Színházi Lacikával (Katona László). Neves tanáraink mindent megtesznek annak érdekében, hogy tökéletes nézőt faragjanak belőlünk.

A kezdő jelenetben a három színész a nézőbejárón át érkezik egyenesen a színpadra, nem hétköznapi öltözetben. Egy fűszoknyában adják elő nekünk a „nézők táncát”, vagyis a színház és a nézés kialakulásának rítusát. Közben narrátor közvetíti az eseményeket. A humoros bevezető után a távoli múltból a közeli jövőbe csöppenünk, ahol nincsenek már színházak, sem színészek, sem nézők. A kormány bezáratta az összes kulturális intézményt, mert a színházba járás kiment a divatból, helyette mindenki csak a mozit látogatja, és több színházban halálesetek történnek a nézők lázadása következtében. Ennek a borzalmas eseménynek már három éve. Az embereket vissza kell szoktatni a színházba, de elővigyázatosságból csak nézőművész diplomával lehet színházat látogatni, amit kizárólag a legújabb felsőoktatási intézményben, a Nézőművészeti Főiskolában szerezhetnek meg a tanoncok. 

A három előadónk jelleme – függetlenül attól, hogy ugyanaz a céljuk- jelentősen eltérő. A két tanártípus Vancsók és Szagolnyák. Előbbi a fő kitalálója és levezetője a nézőművészetnek: kedves, mosolygós, életvidám ember, aki mindenben a nézők kedvében akar járni. Fő területe a marketing. Élénk színű, kék öltönyben játszik, amely egy mosópor ügynök uniformisának látszatát kelti. Néha felszínre kerül az igazi arca is, amikor elérzékenyül egy régi színházi emléken, vagy amikor megpróbálja lejáratni Szagolnyákot.

Szagolnyák Imre már megjárta a hadak útját. Volt színész, bohócdoktor, munkanélküli. Az életét tönkretette a színház bukása. Most egy morcos, haragos ember, akinek arcán szigorúság tükröződik, lehelete pedig a rumtól bűzlik. A ruházata is ezt mutatja: szűk, kopott, szürke ruhában jár. Ennek ellenére nagyon jó szakember. Nem engedi, hogy Vancsók beleszóljon egyéni oktatási módszereibe. A fő konfliktust ez okozza köztük.

Színházi László származása ismeretlen. A széksorok közt találtak rá még csecsemő korában, a nevét is innen kapta. A színházban nevelkedett, így mindent tud a nézőművészetről. Piros öltönye és nadrágja a fekete csokornyakkendővel leginkább egy színházi kellékest vagy egy jegyszedőt juttat eszünkbe. A két tanár példaként állítja elénk Lacit, aki intenzív nézésével vizet képes felforralni vagy könyvet gyújt fel Szagolnyák tanár úr kezében. Előfordul az is, hogy Laci „hátba nézi” a tanár urat, aki ettől jó ideig nem tud mozogni.

Az előadás időtartama alatt mindannyian részesei vagyunk a hallgatók körének, interaktív eszközökkel vonnak be minket a játékba. Többünknek kell kifáradni Laci mellé, hogy gyakoroltassák velünk a nézés fajtáit. Azon sem kell meglepődnünk, ha éppen egy „izotópos nézőstimulátorral” olvassák le a gondolatainkat, mérik meg katarzisunkat, vagy ha egy óriási fehér lepedővel terítik be az egész nézőteret.

A három színész kiválóan kezeli a váratlan helyzeteket is. Ilyesmi gyakran előfordul, ugyanis a játékban sokat számít a nézők reakciója. Ebből adódóan a darab előadásról előadásra változik. Ha egy véletlen improvizációt alkalmasnak találnak arra, hogy máskor is elsüssék, akkor beépítik a rögzített jelenetek közé. Mostanra már az sem akadály, ha nagyszínpadon játszanak, de az eredeti darabot kamaratérre tervezték.

A használt eszköztár nagyon változatos, aminek meg is van a böjtje: el kell őket tüntetni. A színészek ügyesen megoldják, de néhol lehet, hogy nem kellene telepakolni a színpadot hat különböző, szekrénynagyságú készülékkel, apróbb kütyükkel, csontvázzal, konzervekkel és egyéb azonosíthatatlan tárgyakkal. Ezek nagyon jól működnek, megvan a funkciójuk, de többségüket csak egy poén erejéig használják, így lehet, hogy nem szerencsés beleépíteni ilyen sok tárgyat a darabba.

Az egész előadás egy felhőtlen komédia, de vannak olyan pillanatai, amikor „megáll a kés a levegőben”. Példaként hozható fel az a jelenet, amikor Szagolnyák tanár úr bőröndje kiborul, és felszínre kerülnek féltve őrzött tárgyai, ezeken keresztül pedig sok minden kiderül róla. A piásüvegek elgurulnak, de a bohócorr ott marad. Ezt Vancsók ki is használja, és felteszi Szagolnyák orrára. A megszégyenítést az egész nézőtéren érezhetjük. Egy ilyen komoly szakember bohócdoktor volt, csak azért, hogy megélhessen. A mimika ennél a jelenetnél Mucsi Zoltán részéről zseniális.

Zenét csak a zárójelenetnél használ az előadás, amikor László beöltözik a „szupernéző-kommandó” egyik tagjának. Sárga szkafander, légzőkészülék, profi ellenállás a külső hatásoknak. A fények villogni kezdenek, Vancsók kezében két szikrázó tűzijáték, a hangfalból pedig megszólal a Carmina Burana nyitánya. Általában a különösen katartikus hatás céljából használják fel az „Ó, Fortunát”, s ez veszélyes is lehet, mert elvonhatja az ismert zene a figyelmünket a jelenetről, ám ez ebben az előadásban mindez nagyon jól működött. A zeneválasztás a kellő hatás elérésére a groteszk néző megjelenésekor kiváló.

A színdarab egy utópikus komédia, talán egy jövőkép kulturálatlanodó társadalmunkról, ahol három bérletes néző van csak a színházban, a mozi előtt kígyózó sorok állnak, és ahol megszületik a színházak bezárásáról szóló rendelet. Az előadás megannyi túlzással dolgozik, de némi igazságtartalma mégis van. Milyen lehet a tökéletes néző? Van ilyen egyáltalán? Kérdéseinkre választ kaphatunk, ha beiratkozunk a Nézőművészeti Főiskolára.

 

Jabronka Richárd
nézőművész-hallgató