Gottfried Benn: Kék óra

Imádom ezt a verset. Annyi érzés, tartalom tárul fel minden olvasáskor, hogy még a 60. alkalomkor is tud újat mondani.

Gottfried Benn:
kék óra

Sötétkék óra küszöbére léptem -
ez a tornác, zárul a lánc szeme,
s most egy piros szín, most egy száj a térben,
és késő rózsák kőcsészéje - te!

A  szó, mi tudjuk mind a ketten,
mit másnak mond és hordoz bárki más,
miköztünk semmi és kiejthetetlen:
ez az Egész s a végső tollvonás.

Az, ami hallgat, átjár mindenen már,
véle a tér és véle van tele
az óra - ami nem remél, s mi nem fáj -
s a késő rózsák kőcsészéje - te.

 

2.

 

Fejed fehér, elomló és vigyázó,
miközben szádon gyűlik a gyönyör,
a teljes bíbor, minden, mi virágzó,
belsőd özönlő földmélyeiből.

 

Olyan fehér vagy, szinte szertemállasz
merő virág-hiány te, hóhideg,
holtszínű rózsa, ízre-íz - koráll csak
az ajkadon, oly súlyos, mint a seb. 

 

Olyan lágy vagy, egy boldog hír hordozója,
amely veszélyt és süppedést tanít,
míg tart a kék, míg kéksötét az óra,
s ha megy, nem tudja senki, volt-e itt. 

 

3.

 

Kérdezlek én, hisz máshoz tartozol már,
a késő rózsát mért hordod elém?
Mondod, az álom és az óra elszáll,
mit számít mindez: te, vagy ő, vagy én? 

"Amit kezdünk, befejeződni vágyik,
amit élünk - ki tudja mért, miképp:
zárul a lánc, nincs más csak némaság itt
és kint a távol, tág és kéksötét."