Elnöki túlóra

A cég vezetősége szerda este hat órára tűzte ki a megbeszélés időpontját. A vezérigazgató, Strabech úr, örült, hogy aznapra semmi más teendője nem akad, így napközben el tudja intézni személyes ügyeit. Régóta szerette volna meglátogatni a Vasúttörténeti Múzeumot, és el akarta vinni édesanyját a cserépkiállításra, de a céges teendők miatt erre soha nem tudott sort keríteni.

Szerda reggel korán felébredt, hogy időben elkészüljön. Felöltötte leghétköznapibb ruháját, és közben a rádióban hírműsort hallgatott. Egyfajta eufóriát érzett. Ezen a reggelen megízlelte a valódi szabadságot. Fogmosás közben érte a telefoncsörgés. Bízott benne, hogy édesanyja hívja, de szomorúan konstatálta az egyik igazgatósági tag nevét a kijelzőn. A férfi megkérte Strabech urat, hogy találkozzanak egy órával az esemény előtt a csoporttal, de úgy, hogy a legkisebb résztulajdonost nem hívják meg, mivel olyan területeket is érintene a diskurzus, amelyek rá nem tartoznak. A vezérigazgató kiszámolta, hogy még így is mindennel végez, és sietség nélkül mehet öt órára a céghez. Épphogy sikerült kiköpnie szájvízét, a mobilja ismét rezegni kezdett. Egy újabb munkatársa hívta az elnökségből, aki egy fokkal szűkebb körben kért megbeszélést három órára, mondván, hogy „nem baj az, ha nem mindenki ismeri az összes részletet”. Strabech úr vett egy nagy levegőt, és nyugtázta a kérést. Kiment a konyhába, hogy feltegye kávéját főni, de csengőszó zavarta meg művelet közben. Amint kinyitotta bejárati ajtaját, a társigazgató köszönés nélkül viharzott be a lakásba. Strabech úr nem tudta mire vélni a különös látogatást, de nem kellett sokat várnia, amíg kollégája magyarázatot adott a történésekre. Elmondása szerint épp erre járt, amikor eszébe jutott, hogy kiemelten fontos kérdésekről kell beszélnie a vezérigazgatóval, de csak és kizárólag az igazgató-helyettes és a másik társigazgató kollegina jelenlétében. A látogató délután fél egyre tűzte ki a megbeszélés időpontját. Strabech úr legszívesebben hevesen tiltakozott volna, de nem tartotta releváns érvnek a Vasúttörténeti Múzeum meglátogatását, ezért megtörten bólogatott.

Miután távozott a férfi, a vezérigazgató elszomorodott. Azzal vigasztalta magát, hogy legalább a cserépkiállítást meg tudják nézni. Bekapcsolta laptopját, hogy szemrevételezze a kiállítás paramétereit, és látta, hogy e-mailt kapott a társigazgató-nőtől. Még meg sem nyitotta a borítékot, már tudta, hogy rossz hír vár rá. Úgy érezte magát, mint a maroknyi katonával bíró király, aki küldöttséget szervezett a túlerőben lévő ellenséghez, de a hírvivők már messziről kitűntek, ahogy fej nélkül lovagolnak a vár felé, lovukra akasztva a lepecsételt válasszal. Az e-mailben minden benne volt, ami Strabech úr maradék reményét is tönkretehette. Újabb találkozó, ezúttal négyszemközt, tizenegy órakor. A vezérigazgató ijedten meredt órájára. Ha nem indul el azonnal, elkésik.

A társigazgató-nő már izgatottan járkált a konferenciateremben, amikor Strabech úr betoppant. Mielőtt kolleginája kérdésekkel és információkkal záporozhatta volna őt, a férfi leintette, és behívatta a titkárnőjét. Megkérte, hogy a komplett igazgatóságot rendelje be, méghozzá azonnal. Negyed órán belül már mindenki a teremben volt. Strabech úr letett egy nyomtatványt az asztalra, amelyben rögzítette a saját lefokozását. A társigazgató-nőt vezérigazgatóvá, az igazgató-helyettest társigazgatóvá és mindenki mást a jelenlegi rangjánál eggyel nagyobb minőségbe emelt, míg magát a ranglétra legalsó fokára helyezte.  „Hölgyeim és uraim! Találkozunk hat órakor.” – Mondta Strabech úr, és elindult a Vasúttörténeti Múzeumba.