Cirka blogja

Sántikál, húzza a lábát

Ülök a felhőn, lógatom a lábam,

fentről figyelem azt, ahol már jártam,

zöld mezőket, fenyveseket, kék tavat,

városokat, tanyákat, és falvakat.

Jó volt élni, mikor rám sütött a nap,

mikor szél fújta kócosra hajamat,

mikor pocsolyában jártam mezítláb,

és volt ablakomon sok-sok jégvirág.

Most csak ülök, és lógatom a lábam,

még utoljára megnézem a házam,

még vágyódom a régi élet után,

de tovább megyek új életem útján.

Az álom még húzza messze szálló lelkem,

de agyam már tudja, hogy fel kéne kelnem.

Fülemben madárdal, hívogat a hajnal,

takaróm melege, harcol még a dallal.

Lassan célba is ér a bűvös zaklatás,

agyam már a reggel teendőiben ás, 

jólesően nyújtózom takaróm alatt,

próbaként kibújtatom a lábujjamat.

Végül győz a kötelesség, az akarás, 

és feltölti szívem a hajnali varázs,

míg gyalogolok, színeivel kápráztat,

már nem tűnik a hajnal olyan drámának.

Rongyos ruhapapucsában

lassan csoszog az idő,

érzem visszahúz a hajnal,

ablakom veri az eső.

Várom, csörögjön a vekker,

lassan el is szunnyadok,

már csak ezt a percet várja,

elrúgja a papucsot.

Gyorsan szalad a mutató,

vele együtt sietek,

várom már a buszt a sarkon,

bár még kicsit lihegek.

Aztán tipegőre váltott,

lassú mint egy kisgyerek,

nézem percenként az órám,

végre szabad lehetek.

Este csendesül már újra,

lassul mint egy öreg hölgy,

testem magával is húzza,

csendben színes álmot ölt.

Porszem vagyok a sivatagban,

vízcsepp a tengerben,

fuvallat pirkadatban,

könnyű sóhaj a reggelben.

Észrevétlen vagyok kicsi,

néma és jelentéktelen,

de álmokkal teli,

túl pár évtizeden.

Már hangom halkul,

kérni csak némán merek,

a mozdulat lassul,

tétován, bicegve megyek.

Testem majd elporlad,

kirepül a lelkem,

szívem nem dobban,

de új utam kezdem.

Porszem leszek sivatagban,

vízcsepp a tengerben,

érzed, hogy itt vagyok,

minden kis szellőben.

Szépítem az álmod,

minden egyes éjjel,

cirógatom arcod,

ha ébredezel reggel.